Tíz perccel később a sziklaplató megtelt élettel, fényekkel és fegyveres vadőrökkel. A három zsoldost megbilincselték, a lezuhant és időközben lemerült drónt pedig bizonyítékként lefoglalták. A Fekete Skorpió szindikátus helyi sejtje megbukott, a náluk talált műholdas telefonok és térképek alapján pedig a hatóságok még azon az éjszakán rajtaütöttek az alföldi táborukon, ahonnan sértetlenül kiszabadították az elrabolt másik fehér oroszlánkölyköt is.
Maya egy hordágy szélén ült a leszállt helikopter mellett, miközben a mentőegység orvosa szakszerűen összevarrta és bekötözte a tenyerén lévő sebet, a vállát pedig rögzítette. Zoltán mellette állt, kezében egy gőzölgő bögre teával, amelyet a pilótától kapott.
A rezervátum igazgatója, egy magas, szigorú tekintetű férfi lépett oda hozzájuk, kezében egy jegyzőkönyvvel és a lefoglalt drón memóriakártyájával.
— Maya, Zoltán… amit ma este tettek, az egyszerűen hihetetlen — mondta az igazgató, miközben a fejét csóválta. — A zsoldosok vezetője összevissza beszélt valami hatalmas fehér szellemről, ami rájuk támadt a sziklán. Azt állítja, hogy egy kifejlett fehér oroszlán él itt a hegyekben, és hogy önök védték meg. A drón memóriakártyája viszont megsérült, amikor a sziklának csapódott, miután az operátort leütötték. Nem maradt rajta értékelhető felvétel.
Az igazgató gyanakodva, de kíváncsian nézett Mayára, majd Zoltánra. — Mondják meg őszintén, mint tudósok… tényleg van odafent egy fehér oroszlán? Tudják, mit jelentene ez a rezervátumnak? A világ összes tévéstábja, kutatója és turistája ide özönlene! Világszenzáció lenne!
Maya a bekötözött kezére nézett, majd felpillantott a sötét, csillagfényes hegycsúcsokra, amelyek némán magasodtak a kanyon felett. Eszébe jutott a sziklaszirt. Eszébe jutott a pillanat, amikor a mélység felett lógott, és eszébe jutott az a hatalmas, nemes lény, amely évtizedek óta csak azért maradhatott életben, mert az emberek azt hitték, már nem létezik. Ha a világ megtudja, hogy itt van, soha többé nem lesz nyugta. Sem neki, sem a kölykeinek.
Maya tekintete találkozott Zoltánéval. Az öreg vadkutató szája szélén egy alig észrevehető, cinkos mosoly jelent meg, de egyetlen szót sem szólt; a döntést a lányra bízta.
Maya visszafordult az igazgatóhoz, és az arca teljesen nyugodt, kifürkészhetetlen volt.
— A zsoldosok vezetője súlyos sokkot kapott a zuhanástól és a küzdelemtől, uram — mondta Maya határozott, tiszta hangon. — A magnéziumos jelzőfáklya vakító fehér fénye és a füst a sötétben könnyen kelthette egy hatalmas, fehér árnyék illúzióját. Egy közönséges, barna sziklai oroszlán volt az, amelyik a kölykét védte. Semmi több. A fehér oroszlánok már harminc éve kihaltak ezen a vidéken. Mindannyian ismerjük a genetikai tényeket, nem igaz?
Az igazgató néhány másodpercig némán fürkészte a lány arcát, majd felsóhajtott, és becsukta a jegyzőkönyvet. — Igen. Persze. A fáklya fénye és a sokk. Teljesen logikus magyarázat. Nos, a másik kölyköt, amit a táborukban találtunk, még ma éjjel visszahozzuk a hegyek lábához, és szabadon engedjük a falka területén. Induljunk vissza a központba, Maya, ráfér magára a pihenés. És önre is, Zoltán, ha végre hajlandó lejönni a hegyről legalább egy meleg vacsorára.
— Köszönöm, igazgató úr, de nekem még dolgom van idefent — felelte Zoltán, és a hátizsákját a vállára vette. — Gondoskodnom kell róla, hogy az a visszahozott kölyök biztosan visszataláljon az apjához.
Amikor az igazgató elsétált, hogy utasítást adjon a pilótának a felszállásra, Zoltán még egyszer Maya felé fordult.
— Jól döntöttél, lányom — mondta halkan. — A vadon legnagyobb titkait nem a könyvekben kell megőrizni, hanem a csendben. Ha meggyógyult a kezed, és visszatérsz a déli megfigyelőállomásra… néha nézz majd fel az északi gerincre naplementekor.
Maya elmosolyodott, és ép kezével megszorította az öreg kutató kérges tenyerét. — Ott leszek, Zoltán.
Néhány perccel később a helikopter a magasba emelkedett, és éles kanyart vett a völgy felett. Maya az ablakhoz nyomta a homlokát, és lenézett az alattuk elterülő, ezüstös holdfényben fürdő sziklavilágra. Ahogy a gép elhúzott a legmagasabb szirt felett — pontosan ott, ahol néhány órával ezelőtt egyetlen másodpercen múlt az élete —, a szeme megakadt valamin.
A szikla legcsúcsán, a holdfényben szinte világítva, ott állt a hatalmas fehér oroszlán. Mellette, a lábaihoz simulva egy apró, világos szőrgombolyag ült. A Szellem nem menekült el a helikopter zaja elől; mozdulatlanul, fenségesen figyelte a távolodó gépet, mint a hegyek örök és legyőzhetetlen királya. Maya halkan a hűvös üveghez érintette a bekötözött tenyerét, és tudta, hogy az élete azon a keskeny sziklaszirten valóban örökre megváltozott.