Maya dacosan felszegte az állát, és előhúzta a zsebéből a villogó narancssárga dobozt. — A jeladó már elküldte a koordinátákat. A rezervátum kommandósai tíz percen belül itt lesznek két helikopterrel. Ha most elmennek, talán még átjutnak a határon, mielőtt lezárják a szektort.
A férfi felnevetett, de a hangjában nem volt semmi jókedv. — Tíz perc? Az nekünk bőven elég, hogy elaltassunk téged, ledobjuk a jeladódat a szakadékba, és megkeressük az oroszlánt. Tudod, mennyit ér az a hím és a kölyke? Annyi pénzért akár egy egész hadsereget is lefizethetünk. Lőjétek le! — intett a mellette álló emberének.
A zsoldos felemelte a fegyvert, és Maya mellkasára célzott. A lány megfeszítette a testét, felkészülve a becsapódásra, miközben a szeme sarkából a szakadék szélét méricskélte, keresve egy utolsó, kétségbeesett kapaszkodót.
Ám a lövés nem dördült el.
A Szellem haragja
A sziklapárkány mögötti magasabb kőfal tetején, közvetlenül a zsoldosok feje felett, a sötétség hirtelen megmozdult. Egy hatalmas, hófehér árnyék vált le az éjszakai égbolt hátteréről. A drón fényében az ezüstös sörény úgy ragyogott fel, mint egy üstökös, ahogy a négyszáz kilós ragadozó hangtalanul, félelmetes kecsességgel a levegőbe emelkedett, és hat métert zuhanva egyenesen a fegyvert tartó zsoldosra vetette magát.
A becsapódás ereje földhöz vágta a férfit; a kábítópuska messzire repült a kezéből, és csörömpölve zuhant le a szakadékba.
A fehér oroszlán — a Szellem — felbődült.
Ez nem a korábbi, figyelmeztető morgás volt. Ez az afrikai vadon legősibb, legfélelmetesebb hangja volt: egy olyan elemi erejű ordítás, amely beleremegett a sziklákba, elnyomta a drón zúgását, és egyetlen pillanat alatt megfagyasztotta a vért a másik két zsoldos ereiben. A ragadozó a letepert férfi mellkasán állt, hatalmas agyarai centiméterekre voltak a zsoldos torkától, borostyánsárga szemei pedig izzottak a sötétben.
— Tűz! Lőjétek le! — üvöltötte a vezető pánikba esve, és a csípőjéhez kapott, hogy előrántsa az éles lőfegyverét, egy hangtompítós pisztolyt.
De mielőtt a fegyver elhagyhatta volna a tokját, a fák közül egy kő süvített elő, egyenesen egy parittyából kilőve, és csontrepesztő erővel találta el a vezető csuklóját. A férfi felordított, és elejtette a pisztolyt.
A bozótosból Zoltán lépett elő, kezében egy nehéz, vasalt végű túrabottal. A bal karjában, a kabátja alá rejtve ott lapult a kis fehér oroszlánkölyök, amelyet az öreg vadőr biztonságban kihozott a bányajárat hátsó kürtőjén keresztül, miközben a hím a felszínen követte a lány szagát és a drón fényét.
A harmadik zsoldos, látva a társán álló hatalmas fenevadat és az előbukkanó férfit, teljesen elvesztette a fejét. Megfordult, hogy elmeneküljön az erdő felé, de a fehér oroszlán egyetlen ugrással elvágta az útját. A ragadozó nem ölt — mintha pontosan tudta volna, hogy a felesleges vérontás csak még több embert vonzana a hegyekbe —, de egyetlen hatalmas mancscsapással a földre terítette a menekülő férfit, aki eszméletlenül terült el a porban.
A vezető, a törött csuklóját szorongatva, hátrálni kezdett a sziklapárkány széle felé, miközben a tekintete kétségbeesetten cikázott a feléje lassan lépkedő fehér oroszlán, Zoltán és Maya között.
— Ez… ez őrültség! — dadogta a férfi, és a hátán végigfolyt a hideg veríték. — Ez egy vadállat! Nem irányíthatjátok!
— Nem is irányítjuk — szólalt meg Maya, és lassan előrelépett, felvéve a földről a vezető elejtett pisztolyát. Biztos kézzel a férfira szegezte a fegyvert, bár tudta, hogy nem lesz rá szükség. — Csak mindketten ugyanazt védjük. A családot és a szabadságot. Üljön le a földre, és ne mozduljon, amíg a hatóságok meg nem érkeznek!
A távolból, az éjszakai égbolt alján ekkor tűntek fel a vörös és fehér helyzetjelző fények. A helikopterek rotorjainak mély, ritmikus dübörgése másodpercről másodpercre erősödött, ahogy a rezervátum gyorsreagálású egysége közeledett a vészjelző koordinátáihoz.
A fehér oroszlán meghallotta a közeledő gépek zaját. Megállt, és a fejét Zoltán felé fordította. Az öreg vadkutató lassan, óvatosan leguggolt, kigombolta a kabátját, és a földre tette az apró kölyköt.
A kicsi azonnal, izgatott nyávogással futott az apjához, és a fejét a hatalmas, fehér mancsokhoz dörgölte. A Szellem lehajolt, végignyalta a kölyök buksiját, majd még egyszer felemelte a tekintetét.
Maya ott állt előtte, alig néhány lépésnyire. A szél újra feltámadt a helikopterek szele miatt, belekapott a lány hajába és az oroszlán ezüstös sörényébe. A hatalmas ragadozó egy hosszú pillanatig nézte a lányt. Ebben a nézésben benne volt a sziklaszirten átélt rettegés, a vérrel pecsételt mentés, és a közös küzdelem az éjszakában. Az állat halkan, mélyen felmordult — egy békés, búcsúzó hang volt ez —, majd újra a szájába vette a kölykét.
Mielőtt a helikopterek keresőfényei elérték volna az Ördög-kilátó szikláját, a fehér óriás egyetlen hatalmas ugrással átvetette magát a szomszédos sziklafal peremén, és végleg beleolvadt az afrikai éjszaka sötétjébe.
A csend őrzői