Egy modern, karbonszálas altatónyilacska volt, az oldalán egy elmosódott, de jól felismerhető sorozatszámmal és egy stilizált fekete skorpiót ábrázoló logóval.
Maya szeme elkerekedett. — Ez… ez katonai szintű felszerelés. Ilyet nem használnak a helyi vadorzók. Azok csapdákkal és régi puskákkal dolgoznak.
— Pontosan — bólintott Zoltán. — A hím, akit az imént láttál, a helyi törzsek nyelvén Mosi-oa-Tunya Szelleme, vagyis a Mennydörgő Füst Szelleme. Évek óta figyelem őt és a párját. Rejtőzködő életet élnek a magashegység barlangjaiban, teljesen alkalmazkodtak a sziklás terephez, ezért nem tudott róluk a külvilág. Három napja találtam rá a nőstény tetemére. Két kölyke volt. Az egyiket a támadók elvitték. A másikat — azt, amelyiket az imént megmentettél — a hím mentette ki a támadók karmai közül, de az üldözés során sarokba szorították őket. Azért mondtam, hogy lehetetlen, hogy itt legyen, mert a völgy és e között a szirt között egy járhatatlan szurdok húzódik. A hímnek át kellett úsznia a Zubogó-folyón a kölyökkel a szájában, majd felmásznia a keleti falon, hogy ide menekítse. Emberfeletti, sőt, állatfeletti teljesítmény. De a kölyök legyengült, és amikor a hím valószínűleg letette egy pillanatra, hogy felmérje a terepet, a kicsi megcsúszott a peremen.
Maya a kezében lévő altatónyilacskát nézte. A kirakós darabjai kezdtek összeállni a fejében, és a kép, amit kiadtak, sokkal sötétebb volt, mint amire valaha is számított.
— Ha a támadók elvitték az egyik kölyköt, és a hímet egészen idáig üldözték… — kezdte Maya, és a hangja elhalt, ahogy körülnézett a nyílt sziklaplatón.
— Akkor még mindig a nyomában vannak — fejezte be a mondatot Zoltán. — És ha követik a hím nyomait, bármelyik percben itt lehetnek.
A vadászok árnyéka
Mintha csak a szavai idézték volna meg a veszélyt, a távolból, a sziklagerinc alatti erdősáv irányából egy tompa, mechanikus zúgás ütötte meg a fülüket. Nem terepjáró volt. A hang túl magas frekvenciájú és túl egyenletes volt ahhoz.
— Drón! — kiáltott fel Maya, és azonnal megragadta Zoltán karját, lerántva a férfit egy hatalmas gránittömb árnyékába.
Alig néhány másodperccel később egy fekete, négytengelyes, hőkamerával felszerelt ipari drón emelkedett fel a szakadék túloldalán, és hangtalanul siklott végig a szirt felett, pontosan ott, ahol percekkel ezelőtt Maya az életéért küzdött. A szerkezet megállt a levegőben, a rajta lévő optikai lencsék vörösen felvillantak, ahogy pásztázni kezdték a terepet.
— Hőkamerát használnak — suttogta Maya, és a szívverése újra felgyorsult. — Ha a gránit még tartja a nap melegét, talán elnyomja a testhőnket, de nem maradhatunk itt sokáig. Ha a hím és a kölyök bementek abba a hasadékba, a drón előbb-utóbb megtalálja a hőnyomukat a hűvösebb sziklák között!
Zoltán szeme összeszűkült. — Az a hasadék egy zsákutca, Maya. Egy régi, beomlott bányajárat előcsarnoka. A Szellem azért ment oda, mert a kölyök nem bírta tovább az utat, és ott védheti a legkönnyebben a bejáratot. De fegyveresek ellen esélye sincs egy szűk térben. Elaltatják vagy lelövik, a kölyköt pedig elviszik a feketepiacra. Egy ilyen tiszta vérvonalú, vadon született fehér oroszlánkölyök milliókat ér a magángyűjtőknek és az illegális genetikai laboroknak.
Maya a bekötözött kezére nézett, majd a sziklahasadék irányába. Emlékezett a kis oroszlán apró szívének vad dobogására a tenyere alatt. Emlékezett a hatalmas, sebhelyes hím borostyánsárga szemeire, és arra a pillanatra, amikor az állat a saját súlyával tartotta meg Zoltánt, hogy őt felhúzhassák a mélységből. Az oroszlán megmentette az életét. Most rajta volt a sor.
— Nem hagyhatjuk, hogy megtalálják őket — mondta Maya eltökélten. — Nekem van egy jeladóm a hátizsákomban, amit lent hagytam az ösvényen, kétszáz méterre innen. Ha eltereljük a drónt és a vadászokat a keleti lejtő felé, aktiválhatom a vészjelzőt. A rezervátum fegyveres őrjárata húsz percen belül itt lehet helikopterrel.
Zoltán kétkedve nézett rá. — Ahhoz, hogy eltereld a drónt, elő kell jönnöd a fedezékből. Azt fogják hinni, hogy te vagy a célpont, vagy ami még rosszabb: rájönnek, hogy szemtanú vagy. Ezek a zsoldosok nem hagynak szemtanúkat, Maya. A Fekete Skorpió szindikátus emberei profi ex-katonák.
— Nem kell látniuk engem ahhoz, hogy hőnyomot kövessenek — mosolyodott el halványan Maya, és a szemeiben felcsillant a tudós találékonysága. A mellénye zsebéből előhúzott két kémiai fényrudat és egy apró, magnéziumos jelzőfáklyát, amelyet éjszakai vészhelyzetekre rendszeresítettek a terepi kutatóknak. — A magnézium fáklya több mint kétezer fokon ég. Ha ezt meggyújtom, és bedobom a keleti vízmosásba, a drón hőkamerája teljesen megvakul a hirtelen hőforrástól, az automatikus követőrendszere pedig azonnal arra a pontra fog fókuszálni. Közben mi ketten két irányba indulunk.
Zoltán elismerően biccentett. — Nemcsak bátor vagy, de az eszed is vág. Rendben. Én ismerem a bányajárat hátsó, szellőzőkürtőit. Túl szűkek egy felnőtt oroszlánnak, de egy ember átfér rajtuk. Ha sikerül elterelned a drónt és a fegyvereseket a keleti lejtőre, én bemegyek a hasadékba, és megpróbálom kivezetni a Szellemet egy régi csempészösvényre, ami a gerinc túloldalán vezet le a völgybe.
— Hogyan akar kivezetni egy négyszáz kilós, vad oroszlánt egy szűk barlangból? — kérdezte Maya döbbenten.