A szél vadul süvített a kanyon falai között, belekapott Maya sötét hajába, és könyörtelenül ostorozta az arcát. A mélység felett lógva minden egyes izma tiltakozott a feszültség ellen. Bal kezével egy éles, napégette sziklakiszögellésbe kapaszkodott, ujjpercei kifehéredtek az erőlködéstől, a durva kő pedig már rég felsértette a tenyerét. A meleg vér vékony csíkban szivárgott le a csuklóján, de a fájdalmat elnyomta a mellkasában dübörgő adrenalin. Jobb kezével a kis oroszlán tarkójánál fogva tartotta a remegő, alig néhány hetes kölyköt, amelynek apró karmai kétségbeesetten próbáltak fogást találni a simára csiszolt, függőleges homokkő falon.
Ám a fizikai kimerültségnél sokkal bénítóbb volt az a jelenség, amely az imént vette kezdetét. A délutáni nap vakító fényét egy hatalmas, sötét tömeg takarta el, és a hőmérséklet mintha egyszerre zuhant volna le több fokot. A súlyos, ritmikus léptek alatt enyhén megremegett a sziklaperem, apró kavicsok váltak le a kőzetből, és hangtalanul zuhantak a több száz méteres mélységbe, a kiszáradt folyómeder felé.
— Lehetetlen, hogy itt legyen — ismételte meg a mély, rekedtes férfihang közvetlenül Maya háta mögött. Nem volt benne semmi fenyegető, inkább egyfajta döbbent hitetlenség és ősi félelem keveredett a szavakban.
Maya nem mert hirtelen mozdulatot tenni. Tudta, hogy a legkisebb egyensúlyvesztés is mindkettőjük halálát jelentené. Lassan, milliméterről milliméterre fordította el a fejét, miközben a vállában égető görcs állt be. Amikor a tekintete végre felemelkedett, a lélegzete is elakadt a látványtól.
Nem egy ember vetette rájuk azt a hatalmas árnyékot. Pontosabban, nem csak egy ember.
A szirt peremétől alig három lépésnyire egy kolosszális termetű, kifejlett hím oroszlán állt. De nem olyan volt, mint a szavanna megszokott ragadozói, amelyeket Maya a rezervátumban töltött évei alatt annyiszor megfigyelt. Ennek az állatnak a bundája szinte vakítóan fehér volt, akár a frissen hullott hó a Kilimandzsáró csúcsán, sörénye pedig ezüstös-szürkén, sűrű hullámokban omlott a vállára és a mellkasára. Hatalmas, borostyánsárga szemei nem vad dühvel, hanem szinte emberi értelemmel és feszült figyelemmel szegeződtek Mayára és a kezében tartott kölyökre. Az állat bal szemén egy régi, mély sebhely húzódott végig, ami még tekintélyt parancsolóbbá tette a megjelenését.
A fehér óriástól néhány méterre, egy sziklatömbnek támaszkodva egy férfi állt. Khaki színű, porlepte terepi ruhát viselt, arcát mély ráncok barázdálták, őszülő szakálla és napbarnított bőre pedig arról árulkodott, hogy évtizedeket töltött a vadon könyörtelen törvényei között. Kezében egy távcsövet szorongatott, amelyet láthatóan teljesen elfelejtett használni a döbbenettől.
— Ne mozdulj, lányom — suttogta a férfi, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a fehér oroszlánról. — És bármit is teszel, ne ejtsd le a kicsit.
Maya szíve a torkában dobogott. A fehér oroszlán — egy olyan genetikai ritkaság, amelyről ezen a vidéken csak a helyi törzsek legendái szóltak, és amelyet a tudomány már évtizedekkel ezelőtt kihaltnak nyilvánított ebben a hegységben — most ott állt felette. Az állat orrcimpái kitágultak, ahogy mélyen beszívta a levegőt. Érezte a kölyök szagát, és érezte Maya félelmét, valamint a tenyeréből szivárgó vér fémes illatát.
A kölyök a lány kezében halkan, panaszosan nyávogni kezdett. Megérezte az apja közelségét. Erre a hangra a hatalmas hím torkából mély, dörgő morgás tört elő, amely beleremegett Maya mellkasába is.
— Nem bírja már sokáig a kezem! — préselte ki a szavakat a fogai között Maya. Az ujjai kezdtek elzsibbadni. A szikla, amelybe kapaszkodott, csúszóssá vált a verítéktől és a vértől. — Ha a hím közelebb jön, vagy ha nem segít felhúzni, mindketten lezuhanunk!
Az idős férfi egy pillanatig habozott. Tudta, hogy ha hirtelen odaugrik a peremhez, a hím oroszlán támadásnak veheti a mozdulatot, és egyetlen csapással végezhet vele. Ugyanakkor látta, hogy a lány ereje a végét járja. Lassan, a tenyerét jól láthatóan maga elé tartva, félig meghajolva indult el Maya felé.
— Nyugalom, Szellem… nyugalom — mormolta a férfi egy halk, megnyugtató hangnemben, amelyet csak a tapasztalt vadőrök ismernek. — Segítünk neki. Nem bántjuk a véredet.
A fehér oroszlán megfeszítette hatalmas izmait. A lapockái megemelkedtek a hófehér bunda alatt, de nem ugrott. Mintha megértette volna a helyzet súlyosságát: a sziklaszirt túl keskeny és túl meredek volt ahhoz, hogy ő maga nyúljon le a kölykéért anélkül, hogy a saját súlya alatt leomlana a perem. Az állat megállt, alig egy méterre attól a ponttól, ahol Maya bal keze a kőbe kapaszkodott, és lenézett a mélységbe.
A mentés másodpercei
A férfi — akit Maya most már felismert a rezervátum régi feljegyzéseiből, mint Kende Zoltánt, a húsz éve visszavonult, legendás magyar származású vadkutatót, aki a hegyek közé költözött — hasra feküdt a porban. Nem törődve azzal, hogy a fehér ragadozó bármelyik pillanatban átharaphatja a tarkóját, teljesen kinyúlt a szakadék széle felett.
— Add ide a kölyköt! — utasította Mayát határozottan. — Először őt veszem át, különben nem tudlak felhúzni!
— Ha elengedem a sziklát, hogy felnyújtsam, lecsúszom! — válaszolta Maya kétségbeesetten. A lába alatt a keskeny párkány, amelyen eddig a cipője orrával támaszkodott, hirtelen megadta magát. A kőzet darabokra tört, és zuhanni kezdett.