A St. Mary kórház sürgősségi osztályának neonfényei hirtelen hideg, pulzáló villogásba kezdtek, mintha az épület elektromos rendszere is megérezte volna azt a feszültséget, amely a trauma szobát betöltötte. A telefonomban lévő ismeretlen számú üzenet utolsó szavai – „És ezúttal nem hibázunk” – úgy égették a tenyeremet, mintha maga a készülék vált volna izzó vasdarabbá.
Thomas Walker, a hordágyon fekvő nyugdíjas tengerészgyalogos még mindig a csuklómat szorította, de az ujjai ereje lassan fogyott. A szemei félig lecsukódtak, a légzése pedig felületesebbé vált, miközben az orvosi monitorok zöld vonalai nyugtalanító ütemben rajzolták ki a szívverését.
– Carter… – hörgött alig hallhatóan. – Nem… nem biztonságos itt. Ha megkapták az üzenetet, már az épület körül vannak.
Dr. Richard Hayes, a főorvos, aki az imént még gőgösen próbált elküldeni a helyszínről, most sápadtan, szótlanul állt a sarokban. A magabiztossága egy pillanat alatt elszállt, amikor felismerte: ez nem egy egyszerű kórházi vészhelyzet vagy egy elszabadult katonai kutya esete. Ez egy olyan háború, amelynek a frontvonala hirtelen az ő sürgősségi osztályán húzódott meg.
– Carter parancsnok – szólalt meg a sarokból a fiatal Navy SEAL, aki Thomas kísérőjeként érkezett. A hangja remegett, de a fegyelem, amit a kiképzés alatt beleneveltek, nem engedte, hogy pánikba essen. Előhúzta a katonai igazolványát, és egy határozott mozdulattal a köpenyem zsebébe csúsztatta. – A csapatunk a parkolóban maradt, de a rádiókapcsolatunkat tíz perce zavarják. Valaki lekapcsolta a kórház külső hálózatát.
Lenéztem a földre. Duke – a hűséges német juhászkutya – még mindig az oxigénmaszk alatt feküdt, de a szemei lassan kinyíltak. Ahogy meglátott engem, a farka egyetlen gyenge, erőtlen mozdulattal megsuhintotta a linóleumpadlót. A tudat, hogy a kutyám életben van, egy pillanat alatt eloszlatta a bennem lévő félelmet, és átadta a helyét annak a könyörtelen, hideg összpontosításnak, amelyet kommandós tisztként sajátítottam el Afganisztán sötét barlangjaiban.
– Hayes – fordultam a főorvoshoz, és a hangom olyan acélos volt, hogy a férfi ösztönösen hátrahátrált egy lépést.
– I-igen? – dadogta.
– Zárassa be a sürgősségi osztály összes bejáratát. Kapcsolja ki a tűzjelzőket, hogy ne tudják automata riasztással kinyitni a vészkijáratokat, és vigye át Thomast és Duke-ot a föld alatti mentesítőbe. Ha valaki megpróbál belépni a biztonsági kód nélkül, ne engedje be.
– De… de ez ellenkezik a kórház szabályzatával! – tiltakozott Hayes, bár a hangjában már nem volt semmilyen meggyőződés.
– Ha nem ezt teszi, fél óra múlva nem lesz kórház, amit szabályzatok kötnének – vágtam rá, majd a zsebembe nyúltam, és előhúztam a telefonomat.
A képernyőn a fenyegető üzenet alatt egy újabb értesítés villant fel: egy GPS-koordináta, amely mindössze háromszáz méterre feküdt a kórháztól – egy elhagyatott ipari raktár a kikötő mellett. És a koordináta mellett egyetlen név állt, amitől a vérem megfagyott az ereimben: Michael Harris.
Öt perccel később a kórház hátsó, olajszagú teherliftjén keresztül lejutottunk a mélygarázs alatti régi logisztikai szárnyba. A fiatal SEAL, akit Millernek hívtak, elől ment a fegyverét készenlétben tartva, miközben én egy hordágyon toltam Duke-ot, akinek az ereibe friss infúziót kötöttem, hogy stabilizáljam a keringését. Thomas Walker a másik hordágyon feküdt, csendesen mormolva valamit a traumás sokk határán.
– Parancsnok – mondta Miller, amikor elértük a garázs sötét, betonozott kijáratát, ahol a hideg novemberi szél fütyült át a pilléreken. – Ha odamegyünk ahhoz a raktárhoz, az öngyilkosság. A rádió-zavarás azt jelenti, hogy a Delta-osztag egy egysége vagy a privatizált biztonságiak már felállították a körletet.
– Nem megyek oda véletlenül, Miller – mondtam, miközben a kabátom ujját felhúztam, hogy megszorítsam a csuklómat. – Michael Harris volt a legjobb barátom. Négy évvel ezelőtt azt mondták, hogy meghalt abban a bázisban, amit a saját feletteseink robbantottak fel. De ha ez a koordináta most itt van a kezemben, az azt jelenti, hogy valaki életben tartotta. És én nem fogom hagyni, hogy még egyszer elvegyék tőlem.
Duke hirtelen megmoccant a hordágyon. A kutya felemelte a fejét, a fülei előre meredtek, és a torkából egy mély, figyelmeztető hörgés tört elő. A garázs árnyékai között, pontosan a parkoló bejáratánál, egy fekete terepjáró lámpái villantak fel. A motor nem járt, de a fényszórók vakító csóvája egyenesen ránk vetült.
– Fedezékbe! – kiáltotta Miller, és a hordágyat egy vastag betonoszlop mögé rántotta.
A levegőt egyetlen pillanat alatt elhasította a hangtompítós lövés zaja. A golyó a fejünk fölött csapódott be a betonfalba, a vakolat pora pedig ránk záporozott.
– Tűz nyitva! – ordította Miller, és a szolgálati fegyveréből három gyors lövést adott leadva a terepjáró irányába.
A sötétből hamarosan lépajak és katonai bakancsok dobogása hallatszott. Három alak tűnt fel a füstben, sötét, egységes harci ruházatot viselve, jelvények és nevek nélkül. Profi zsoldosok voltak – a washingtoni konzorcium végrehajtói.
– Carter parancsnok! – kiáltotta az egyik férfi a távolból, a hangját egy hangosító torzította el. – Adja át a kutyát és a Thomasnál lévő iratokat! Ha megteszi, a kódok ellenére élve távozhat innen. Ha nem, akkor a kórház összes dolgozója osztozni fog a sorsában!