— Bízz bennem, lányom. Tíz éve élek a szomszédságában. Ha valaki, hát én tudok beszélni a nyelvén — felelte az öreg vadkutató, majd Maya vállára tette a kezét. — De ha a keleti ösvényen utolérnek a zsoldosok, ne próbálj harcolni velük. Bújj el a vízmosás gyökerei alá, és várd meg a helikoptert. Megértetted?
Maya bólintott, bár pontosan tudta, hogy a tervük hajszálon függ. A drón zúgása egyre közeledett a rejtekhelyükhöz. Már csak alig harminc méterre lebegett a hasadék bejáratától, amelynek mélyén a fehér oroszlán és a kölyke lapult.
— Most! — suttogta Zoltán.
Maya egyetlen határozott mozdulattal letépte a jelzőfáklya kupakját, meghúzta a gyújtózsinórt, és mielőtt a vakító, sziszegő fehér láng teljesen felcsapott volna, teljes erejéből elhajította a fáklyát a jobb oldali, sűrű bozóttal benőtt keleti vízmosás irányába.
A hatás azonnali volt. A szürkülő égboltot vakító fény világította meg, a száraz aljnövényzet pedig azonnal lángra kapott a fáklya körül, hatalmas hő- és füstoszlopot bocsátva a magasba. A drón a levegőben hirtelen megbillent, a kamerája azonnal az új, intenzív hőforrásra fordult, majd a szerkezet teljes sebességgel süvített el a fejük felett a keleti lejtő irányába.
A völgyből azonnal emberi kiáltások és gallyak recsegése hallatszott. — Mozgás a keleti szektorban! Tűzjelzés! Valaki jelzést adott le! Irány a vízmosás, vágjátok el az útját! — recsegte egy angol nyelvű hang egy adóvevőből, amelynek hangját a szél egészen a sziklákig felhozta.
— Menj! — sürgette Zoltán Mayát, miközben ő maga máris a sziklahasadék sötét torka felé vetette magát.
Hajsza a szürkületben
Maya nem habozott. Tudta, hogy a fáklya csak néhány percig biztosít elterelést. Amint a drón operátora rájön, hogy csak egy eldobott jelzőfényről van szó, újra átvizsgálják a gerincet. Kell neki egy valódi célpont, amit követhetnek.
A lány felugrott, és szándékosan a nyílt sziklafelületen kezdett futni a keleti ösvény felé, ahol a hátizsákját hagyta. Nem próbált rejtőzködni; azt akarta, hogy a drón kamerája elkapja a mozgását, és elcsalja a vadászokat a barlangtól. A bal vállában és a bekötözött kezében minden egyes lépésnél éles fájdalom nyilallt, de nem lassított. Átugrott a laza köveken, lecsúszott a meredek, homokos lejtőn, és alig egy perc alatt elérte a keskeny vadcsapást, ahol az akáciabokrok alatt ott hevert a zöld vászon hátizsákja.
A drón zúgása újra felhangzott a feje felett. Megtalálták. Egy erős, vakító keresőfény csapott le az égből, pontosan Maya hátára szegeződve.
— Egy nő az! Egyedül van! Valószínűleg a rezervátum egyik kutatója! Kapjátok el, mielőtt eléri a rádióját! — harsogta a hang az erdőből, most már veszélyesen közelről, alig száz méterre tőle.
Maya térdre vetette magát a hátizsák mellett, ép kezével feltépte a cipzárt, és kotorászni kezdett a műszerek között. Az ujjai végre rátaláltak a hideg, narancssárga műanyag dobozra: a műholdas vészjelzőre. Felpattintotta a védőkupakot, és teljes erejéből megnyomta a vörös SOS gombot. A készülék apró LED-lámpája zölden kezdett villogni, jelezve, hogy a koordinátákat sikeresen elküldte a központnak.
Ebben a pillanatban egy lövés dörrent a fák közül. Nem éles lőszer volt, hanem egy nagy nyomású légpuska tompa puffanása, amelyet azonnal egy fémnyilacska süvítése követett. A lövedék alig néhány centiméterrel Maya arca mellett fúródott bele az akáciabokor vastag törzsébe.
Maya felkapta a jeladót, a zsebébe gyűrte, majd a hátizsákot hátrahagyva bevetette magát a sűrű, tüskés bozótosba, amely a kanyon alsóbb, sziklás labirintusába vezetett. Az ágak könyörtelenül végigszántották az arcát és a karját, de a sűrű lombkorona legalább eltakarta a drón keresőfénye elől.
Mögötte három, fekete taktikai ruhába öltözött, éjjellátó szemüveget viselő férfi tört át a bokrokon. Gyorsak voltak, fegyelmezettek és könyörtelenek.
— Nem mehetett messzire! A kanyon fala kétszáz méterre innen véget ér, ott a szakadék! Szorítsátok sarokba! — vezényelt a legmagasabb férfi, miközben újratöltötte a kábítófegyverét.
Maya szíve vadul kalapált. Tudta, hogy a férfi igazat mond. A keleti ösvény egy kiugró sziklapárkányban, az úgynevezett Ördög-kilátóban ért véget, amely alatt ugyanaz a több száz méteres mélység tátongott, ahonnan az imént megmenekült. De nem volt más választása; a vadászok elvágták a visszafelé vezető utat.
Kirohant a fák közül a sziklás kiszögellésre. A nap már teljesen lebukott a horizont alá, csak egy vékony, bíborszínű csík maradt utána az égen, a hegyek között pedig sűrű, kékes sötétség telepedett a tájra. Maya megállt a szakadék szélén, és zihálva megfordult. Háta mögött a semmi, előtte pedig a sötét erdő, amelyből most lépett elő a három fegyveres alak. A drón újra megjelent a feje felett, vakító fénybe vonva a sziklapárkányt.
A három férfi félkörben megállt, alig tíz méterre tőle. A vezetőjük leengedte a fegyverét, és felhajtotta az éjjellátó szemüveget a homlokára. Egy hideg tekintetű, sebhelyes arcú férfi volt, akinek a szája szélén gúnyos mosoly jelent meg.
— Vége a futásnak, doktornő — mondta a férfi angolul, erős kelet-európai akcentussal. — Kár volt beleavatkozni a dolgainkba. Most szépen ideadod a jeladót, aztán elmondod, merre ment az öregember és a fehér hím.