Maya teste megrándult, ahogy a teljes súlya a bal karjára nehezedett. Vállízülete hangosan roppant egyet, a fájdalomtól pedig sötét foltok kezdtek táncolni a szeme előtt. A kis oroszlán felsírt a hirtelen rántástól. A lány utolsó, emberfeletti erőfeszítéssel megfeszítette a jobb karját, és amennyire csak tudta, felfelé tolta az apró, sárgásfehér szőrgombolyagot.
Zoltán kérges, erős kezei ebben a pillanatban zártak össze a kölyök törzse körül.
— Megvan! Engedd el, és nyújtsd a jobb kezed! — kiáltotta a férfi.
Maya ujjai elengedték a puha bundát. Zoltán egyetlen gyors mozdulattal maga mellé, a biztonságos sziklafelületre emelte a kisoroszlánt, majd azonnal visszanyúlt a mélység fölé. Pont időben. Maya bal keze abban a tizedmásodpercben csúszott le a véres sziklakiszögellésről.
A zuhanás dermesztő érzése egyetlen szívdobbanásig tartott, mielőtt Zoltán mindkét kezével elkapta a lány jobb csuklóját. A rántás majdnem a férfit is magával rántotta a mélységbe; a csizmája megcsúszott a laza törmeléken, és a mellkasa nagyot csattant a szikla peremén.
Ekkor történt valami, amit egyikük sem felejtett el soha, amíg élt.
A kis oroszlán, amint földet ért, sántikálva, nyüszítve azonnal az apja hatalmas mancsai közé botorkált. A fehér óriás lenézett a kölykére, röviden megszagolta, majd ahelyett, hogy hátat fordított volna, előrelépett egyet. Hatalmas, nehéz mancsát — a karmait gondosan visszahúzva — rátette Zoltán csizmájára és lábszárára, szó szerint a földhöz szögezve a férfit, ellensúlyt képezve a szakadékba húzó erővel szemben.
Zoltán nem mert hátranézni, de érezte a mázsás súlyt a lábán, amely megakadályozta, hogy tovább csússzon. Minden erejét összeszedve, a sziklaperembe feszítve a könyökét, centiméterről centiméterre húzni kezdte felfelé Mayát. A lány a szabad bal kezével végre elért egy magasabban lévő repedést, a lábával pedig újra talált egy apró kiszögellést. Egy utolsó, kétségbeesett lendülettel átvetette magát a peremen, és zihálva, porosan, véresen terült el a forró sziklán, közvetlenül Zoltán mellett.
Másodpercekig egyikük sem mozdult. Csak a szél zúgása és a két ember nehéz, szakadozott lélegzetvétele hallatszott.
Amikor Maya végre kinyitotta a szemét, és oldalra fordította a fejét, alig karnyújtásnyira tőle ott állt a fehér oroszlán. Az állat levette a mancsát Zoltán lábáról. Borostyánszínű szemei még egyszer, hosszan találkoztak Maya tekintetével. Nem volt bennük hálálkodás — a vadon nem ismeri az emberi érzelmek ezen formáját —, de volt bennük valami mély, ősi elismerés. Egy néma egyezség ragadozó és megmentő között.
A hatalmas hím ezután lehajolt, gyengéden, szinte hihetetlen óvatossággal a szájába vette a kölyköt a tarkójánál fogva, majd megfordult. Néhány hangtalan, fenséges ugrással eltűnt a sziklák közötti keskeny hasadékban, mintha csak a délutáni köd nyelte volna el.
A lehetetlen nyomában
Maya lassan felült, és a sajgó vállához kapott. A bal tenyerén lévő vágás mély volt, a vér összekeveredett a vöröses sziklaporral. Zoltán is feltápászkodott, leporolta a térdét, majd azonnal az oldalán lógó bőrtáskához nyúlt, és elővett egy kulacs vizet meg egy steril gézkötést.
— Tartsd ide a kezed — mondta a férfi csendesen, de ellentmondást nem tűrő hangon. Ahogy a hűvös vizet a sebre öntötte, Maya felszisszent, de állta a fájdalmat. — Maya vagy, igaz? A biológus, akit a múlt hónapban küldtek a déli szektor megfigyelőállomására.
Maya meglepetten nézett fel a férfira. — Ön pedig Kende Zoltán. Azt hittem, már évekkel ezelőtt visszatért Európába. A központban senki sem tudja, hogy még mindig a hegyekben él. De… mit jelentett az, amit az előbb mondott? Hogy lehetetlen, hogy itt legyen? És mi volt ez az állat? Egy fehér oroszlán ebben a régióban? A genetikai térképek szerint az utolsó példányt harminc évvel ezelőtt lőtték ki az orvvadászok, több mint négyszáz kilométerre innen, az alföldön!
Zoltán szorosan, gyakorlott mozdulatokkal bekötözte a lány kezét, majd leült egy lapos kőre, és a sziklák közötti hasadék felé nézett, ahol az oroszlán eltűnt. Az arca komor volt, a szemeiben pedig visszatért az a nyugtalanság, amelyet Maya a hangjában hallott a szakadékban.
— Nem az a lehetetlen, hogy fehér oroszlán él a Matobo-sziklák északi gerincén, Maya — felelte Zoltán halkan. — Hanem az, hogy ez a kölyök itt volt, a peremen. És az, ahogyan idekerült.
Maya a homlokát ráncolta. A szél kezdte lehűteni a levegőt, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett a horizonton, vérvörösre festve a szavanna távoli síkságait. — Nem értem. Csak a szokásos délutáni terepszemlémet tartottam a szektor határán, amikor meghallottam a kölyök sírását. Azt hittem, az anyja valahol a közelben vadászik, a kicsi pedig elkóborolt és megcsúszott a sziklán.
Zoltán lassan megrázta a fejét. — Ennek a kölyöknek már nincs anyja. Három nappal ezelőtt pusztult el, tizenöt kilométerre innen, a Tiltott-völgy mélyén, ahová ember még nem tette be a lábát rajtam kívül az elmúlt tíz évben. Legalábbis eddig így hittem.
A lány gerincén hideg borzongás futott végig. — Hogyhogy elpusztult? Betegség?
— Altatólövedék, ami túl nagy dózist tartalmazott egy legyengült nőstény számára — válaszolta Zoltán, és a hangja megkeményedett. A zsebéből előhúzott egy apró, fémes tárgyat, és Maya ép tenyerébe ejtette.