Verley nagyanyja figyelmeztetése – „A hegy megtartja, ami a miénk” – végül is igaznak bizonyult. A hegy nemcsak a vagyont tartotta meg nekik, hanem az életüket és a méltóságukat is.

Egy hideg, havas januári estén, több mint egy évvel a kilakoltatásuk után, Alton és Dela a kandalló előtt ültek az új házban. A tűz ropogott, a szoba tele volt melegséggel. Cass és a családja a konyhában sürgölődtek, vacsorát készítve.

Dela egy puha gyapjútakarót terített a térdére, miközben Alton a kezét fogta.

Lábuknál, egy vastag, ortopéd kutyaágyon, közvetlenül a tűz melegében, Dutch aludt. A tizennégy éves kopó időnként halkan vakkantott álmában, de a teste teljesen ellazult volt. Soha többé nem kellett fáznia.

Alton kinézett a hatalmas ablakon, a hóesésbe burkolózott fákra. Aztán ránézett a feleségére, és elmosolyodott.

– Azt hiszem, ez a ház már bent van – mondta halkan.

Dela visszamosolygott, és megsimogatta Dutch fejét.

– Igen, Alton. Ez végre igazán bent van. És innen senki, soha nem vihet ki minket.