Alton egy feszítővassal óvatosan felfeszítette az egyik láda tetejét. A száraz fa reccsenéssel adta meg magát. A láda tele volt szalmával, amely alatt vastag, sötét üvegek sorakoztak, mindegyikük érintetlen viaszpecséttel és hibátlan címkével ellátva.

Több száz, talán több ezer üveg.

Dela leült egy kisebb, fémveretes ládára, és körbenézett a barlangban. A meleg levegő, a régi tölgyfa és a por illata keveredett. Dutch odafeküdt a lábához, és kimerülten, de békésen lehunyta a szemét. Végre nem fázott.

– Alton – szólalt meg Dela, és a hangja remegett, de nem a félelemtől. – Tudod, mennyit érhet egyetlen üveg ilyen korú, eredeti bourbon a gyűjtőknek?

Alton, aki világéletében a két kezével kereste a kenyerét, és sosem foglalkozott régiségekkel, csak megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, Dela. De azt hiszem, többet, mint az a ház, amiből a fiunk ma reggel kidobott minket.

Aznap éjszaka nem a túlélésért küzdöttek. Kényelmes fekhelyet készítettek a takaróikból az egyik hordósor mellett. A barlang melege átjárta a csontjaikat, és hosszú, csendes órákon át beszélgettek. Beszélgettek az életükről, a gyerekekről, a házról, amit saját kezűleg építettek, és arról a pillanatról, amikor Wade eléjük tette a papírokat.

– Megbízott benne – suttogta Alton a sötétben, miközben a felesége kezét fogta. – Azt mondta, a vagyonvédelem miatt kell. Hogy ha bármelyikünk ápolásra szorulna, az állam ne vehesse el a házat.

– Nem az állam vette el, Alton – mondta Dela keserűen. – Ő vette el.

Wade, a sikeres, mindig öltönyös fiuk, akinek a látszat mindennél fontosabb volt, valószínűleg súlyos adósságokkal küzdött, amit gondosan eltitkolt a világ elől. A ház, ami tehermentes volt, tökéletes fedezetet vagy azonnali készpénzt jelentett számára. A szüleit pedig el akarta süllyeszteni egy gondozóotthonban, hogy ne legyenek útban, és ne tegyenek fel kérdéseket.

– Mit csinálunk most? – kérdezte Alton.

Dela szemeiben, amelyeket oly sokáig a gondoskodás és az alázat jellemzett, most valami kemény és hideg dolog csillant meg a lámpás pislákoló fényében.

– Megvárjuk, amíg eláll a hó. Aztán lemegyünk a hegyről, és felhívjuk Cass-t.

Két nappal később, három állammal arrébb, Cass Ror a konyhájában állt, és a telefonját bámulta. A harmincnyolc éves nő egy építészirodában dolgozott, és bár a munkája gyakran lefoglalta, sosem telt el úgy hét, hogy ne beszélt volna a szüleivel.

Már három napja próbálta hívni a vezetékes számukat. “Ezen a számon előfizető nem kapcsolható” – ismételte a gépies hang újra és újra.

Cass érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Tárcsázta Wade számát.

A fivére a negyedik csengés után vette fel. A háttérből halk éttermi zaj szűrődött ki.

– Wade. Miért van kikapcsolva a szüleink telefonja? – kérdezte Cass minden bevezető nélkül.

– Szia, Cass. Örülök, hogy hívsz – mondta Wade, a hangja túlságosan is sima, túlságosan is nyugodt volt. – Épp a napokban akartam szólni neked. Anya és Apa… nos, be kellett látnunk, hogy a ház már túl nagy nekik. Apa szíve, Anya térdei…

– Miről beszélsz? – Cass hangja megemelkedett. – Két hete beszéltem velük, és Apa épp a tetőt javította!

– Tudom, hogy nehéz elfogadni, de egy nagyszerű létesítménybe költöztek Cordellben. Kényelmes, huszonnégy órás felügyelettel. Minden a legnagyobb rendben van. Eladtuk a házat, hogy fedezni tudjuk a költségeiket. Ez volt a legfelelősségteljesebb döntés.

Cass elnémult. A bátyja szavai úgy hangzottak, mint egy rossz PR-szöveg. Valami nagyon nem stimmelt.

– Eladtad a házat? Wade, annak a háznak a nevükön kellett volna lennie! És mi van Dutch-csal? Az otthonok nem fogadnak be kutyákat.

Wade egy pillanatig habozott. – Dutch… nos, Dutch öreg volt, Cass. Egy menhelyre került. Talán jobb is így neki.

A csend a vonal két végén sűrű és feszült volt. Cass jól ismerte az apját, és még jobban az anyját. Dela Ror soha, semmilyen körülmények között nem hagyta volna hátra azt a kutyát. Wade hazudott.

– Melyik otthonban vannak? – kérdezte Cass jéghidegen.

– A Shady Pines Care Centerben, Cordellben. De kérlek, ne hívd még őket. Idő kell nekik, amíg beilleszkednek, és az orvosok szerint a sok hívás csak felzaklatja őket.

– Rendben. Majd beszélünk, Wade.

Cass letette a telefont. Nem hívta az otthont. Helyette a férjéhez fordult, aki épp a nappaliból lépett be.

– Pakolj össze egy táskát – mondta Cass. – Azonnal indulunk haza.

Négy órás autóút után érkeztek meg Cordellbe, egyenesen a Shady Pines Care Centerhez. Cass besétált a recepcióra, és Dela és Alton Ror után érdeklődött.

A recepciós hölgy végignézte a számítógépes rendszert, majd sajnálkozva rázta a fejét.

– Sajnálom, hölgyem, de nincsenek ilyen nevű lakóink. Volt két fenntartott ágyunk a hét elején, amit egy Mr. Wade Ror foglalt le, de végül nem hozta be a szüleit, és lemondta a foglalást.

Cass úgy érezte, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól. A szülei eltűntek. A házukat Wade kiürítette, a kutyájukat menhelyre küldte, ők pedig felszívódtak.

Azonnal tárcsázta Wade-et, de a hívás a hangpostára ment.

– Hová mehettek? – kérdezte a férje, miközben visszaültek az autóba.