Cass az ablakon át a távolban magasodó, hóval borított csúcsokat nézte. Az apja büszke ember volt. Nem ment volna egy rokonhoz sem könyörögni. És az anyja? Az anyja mindig azt mondogatta…
A hegy megtartja, ami a miénk.
– Verley földje – suttogta Cass. – A Sorrel-hegyen. Oda mentek.
– Cass, az a hegyvidék járhatatlan télen. Egy omladozó viskó van csak ott!
– Akkor is oda mentek. Ismerem őket.
Vásároltak hóláncot, vastag takarókat, termoszokban forró teát, és elindultak a hegy felé. Az út meredek volt és veszélyes, a hó és a jég egyre nehezebbé tette az előrejutást. Félúton a hegyoldalban megpillantottak valamit, amit a hó már félig betemetett.
Egy 1994-es pickupot. Az apja autóját.
Cass kiugrott az autóból, és a furgonhoz rohant. Az üres volt. Az ajtók be voltak fagyva, a szélvédőt jég borította.
– Gyalog indultak tovább – mondta Cass, és a torka elszorult a félelemtől. Két hetvenéves ember, egy sánta kutyával, a fagyos hegyoldalban, éjszaka. A túlélési esélyeik a nullához közelítettek.
Elindultak a gyalogösvényen, a hóban látható halvány, már majdnem eltűnt nyomokat követve. Cass a kétségbeesés szélén állt, amikor a szél hirtelen furcsa illatot hozott feléjük.
Füst. Fa füstje.
Felgyorsították a lépteiket. Amikor kiértek a tisztásra, ahol a régi kunyhó romjai hevertek, nem láttak senkit. De a füst egyértelműen a sziklafal felől, egy hasadékból áradt kifelé.
– Apa! Anya! – kiáltotta Cass, a hangja megtört a hideg levegőben.
A sziklafalnál egy kutya ugatása válaszolt. Egy mély, öreg, de összetéveszthetetlen hang. Dutch.
Cass a hasadékhoz rohant. Amikor belépett a barlang nyílásán, a meleg levegő arcul csapta. És ott, a lámpás és egy kis, gondosan rakott tábortűz fényénél meglátta őket.
Alton épp egy konzervet melegített, Dela pedig egy vastag takaróba burkolózva ült egy faláda tetején. Amikor meglátták a lányukat, az apja kezéből kiesett a fémkanál.
– Cass… – suttogta Dela, és a szemei azonnal könnybe lábadtak.
Cass odarohant, és zokogva borult a szülei nyakába. Dutch boldogan csóválta a farkát, és az orrát Cass kezéhez dörgölte.
– Azt hittem, meghaltatok! Wade azt mondta… azt mondta, otthonban vagytok! A házat eladta! – zokogta Cass, miközben szorosan ölelte az anyját.
– Tudjuk, kislányom. Tudjuk – mondta Alton, miközben a lánya haját simogatta. – Wade azt hitte, el tud tüntetni minket. De elfelejtette, miből vagyunk gyúrva.
Cass férje, aki közben belépett a barlangba, tágra nyílt szemekkel nézett körül. A tekintete a mennyezetig érő ládákon, a hordókon, és a rajtuk lévő évszámokon vándorolt.
– Mr. Ror… mik ezek? – kérdezte döbbenten.
Alton elmosolyodott, és felvett egy üveget, aminek a címkéje még mindig tökéletesen olvasható volt.
– Ez, fiam, az a jövő, amit a fiam megpróbált elvenni tőlünk. És az az eszköz, amivel visszavesszük.
A következő hetekben a barlang titka lassan feltárult. Cass és a férje segítettek lehozni néhány üveget a hegyről, és elvitték őket egy elismert chicagói értékbecslőhöz és aukciósházhoz. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt.
Az üvegek az 1920-as évekből származó, érintetlen állapotú “Pappy Van Winkle” ősök, Prohibition-kori George T. Stagg, és ritka, egyedi lepárlású rozswhiskyk voltak. Az értékbecslő keze remegett, amikor kézbe vette a palackokat. Egyetlen üveg értéke az aukciós piacon elérhette a tizenötezer dollárt. És a barlangban több mint háromezer üveg pihent.
Alton és Dela Ror, akiket a saját fiuk nincstelenként dobott az utcára, hirtelen multimilliomosokká váltak.
De a pénz önmagában nem volt elég. Igazságot akartak.
Cass felkutatta az állam egyik legkeményebb, legkíméletlenebb ügyvédjét, aki időskori visszaélésekre (elder abuse) és ingatlanjogi csalásokra szakosodott. A neve Arthur Vance volt. Amikor meghallgatta a történetet, és meglátta a papírokat, amiket Wade aláíratott az apjával, a szeme felcsillant a vadászösztöntől.
– Ez klasszikus megtévesztés és jogosulatlan befolyásolás (undue influence) – mondta Vance, miközben a mahagóni asztalánál ült. – A fiuk visszaélt a bizalmukkal. A dokumentumokat úgy állította be, mint egészségügyi és vagyonvédelmi meghatalmazásokat, miközben valójában egy “quitclaim deed”-et (tulajdonjogról lemondó nyilatkozatot) íratott alá önnel, Mr. Ror, amivel a ház tulajdonjoga egy Wade által irányított LLC-re (Kft.) szállt.
– És mit tudunk tenni? – kérdezte Dela, aki új, elegáns ruhában ült a férje mellett. A hegyi barlang melege után visszatért beléjük az élet, és a tudat, hogy nincsenek többé kiszolgáltatva, kiegyenesítette a gerincüket.
– Mindent – mosolyodott el Vance. – Befagyasztjuk a ház eladását. Bepereljük a fiát csalásért, időskori kizsákmányolásért és gondatlanságból elkövetett veszélyeztetésért, hiszen azzal, hogy az utcára tette önöket, az életüket kockáztatta. És mivel önök most már… nos, jelentős anyagi forrásokkal rendelkeznek, garantálom, hogy Wade Ror élete legrosszabb rémálmával fog szembenézni.
Eközben Wade Ror élete látszólag a legnagyobb rendben zajlott. Az apja háza – egy gyönyörű, gondozott ingatlan a város legjobb részén – vevőre talált. Egy fejlesztő cég hajlandó volt jóval a piaci ár felett fizetni érte, hogy lebontsa, és társasházakat építsen a telken. Wade-nek égető szüksége volt a pénzre. A befektetései, amiket a felesége elől is titkolt, bedőltek. A hitelezői a nyakán lógtak. Az apja háza volt az egyetlen mentőöve.






