Aztán a furgon lerobbant a lejtő legmeredekebb részén.
Még majdnem egy mérföldre voltak attól a helytől, ahol a kunyhónak lennie kellett volna.
Szóval gyalogoltak.
Alton egy régi kerozinlámpást vitt, és elrejtette a mellkasában növekvő nyomást. Dela vitte az okiratot. Dutch bicegve ment elöl a hóban.
Amikor végre elérték a tisztást, nem volt ott kunyhó.
Csak egy kőkémény.
Alapkövek.
Korhadt faanyag a hó alá temetve.
Dela hangja aznap először csuklott meg.
„Sajnálom.”
Alton átkarolta.
„Mi választottuk.”
A lámpás majdnem kialudt.
Aztán Dutch elkezdett vonítani a sziklafalnál.
Talált egy szűk, fekete repedést a mészkőben.
Odabent a szél eltűnt.
A járat egy nagy, száraz terembe szélesedett.
Ötven lábbal a hegy belsejében Alton előrenyúlt, és megérintett valamit, amit a hegy nem alkothatott.
Lapos kő.
Egyenes sorok.
Szürke habarcs.
Egy fal.
Valaki vágott követ cipelt mélyen abba a barlangba, és szándékosan lezárt mögötte valamit.
Túlélték az éjszakát az a fal mellett, két takaróba burkolózva, Dutchcsal a lábuknál.
A reggel elég fényt hozott ahhoz, hogy lássák a régi kormot a barlang mennyezetén.
Egy vaskarikát, amit a kőbe vertek.
Tucatnyi monogramot a sziklába karcolva.
Mások is jártak itt előttük.
Sok ember.
És a falat úgy építették, hogy kitartson.
Lementek a hegyről készletekért, étellel, lámpaolajjal, kötéllel és egy feszítővassal tértek vissza, majd újra ott álltak a lezárt kövek előtt, ahogy odakint sötétedni kezdett.
Dutch egyenesen az egyik sarokhoz ment.
Kapart.
Nyüszített.
Az orrát egy alacsony blokknak nyomta.
Alton letérdelt mellé.
„Levegő jön át rajta.”
A habarcs az egyik kő körül meggyengült.
Befeszítette a vasat a hézagba.
A blokk megmozdult.
Aztán szabadon a kezébe csúszott.
Mögötte sötétség volt.
És abból a sötétségből egy hideg, száraz légáramlat érkezett, amely szinte egy egész emberöltő óta a hegy belsejébe volt zárva.
Dela elvette tőle a vasat.
Az ő kezei biztosabbak voltak.
Kilazított még egy követ.
Aztán még egyet.
A nyílás kiszélesedett.
Végül felemelte a lámpást a réshez, és előrehajolt, hogy átnézzen rajta.
Nem szólalt meg.
Alton várt.
„Dela?”
Semmi.
Az arca megváltozott a lámpafényben.
A szemei megteltek.
És amikor végül felé fordult, csak ennyit tudott mondani:
„Ezt meg kell nézned.”
…TELJES TÖRTÉNET A KOMME

Egy Hideg Novemberi Reggelen A Fiuk Költöztetőkkel Vitette Ki Az Életüket Abból A

Alton egy pillanatig csak állt a hideg, fagyos huzatban, amely a résen át áramlott. Dela arca a lámpás sárgás fényében egyszerre tükrözött döbbenetet és valami olyasmit, amit évek óta nem látott rajta: gyermeki áhítatot.

Alton óvatosan átvette tőle a feszítővasat, és a réshez lépett. Beemelte a lámpást, amennyire csak a karja engedte, és belesett a sötétségbe.

A barlang sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak. A mennyezet magasan a fejük felett ívelt, és a falak szárazak voltak, mentesek a kinti hegyoldal nedvességétől és jéghidegétől. De nem a barlang mérete volt az, ami miatt Dela elnémult.

A fény több tucatnyi, tökéletes sorokba rendezett fahordót világított meg. Mögöttük masszív, tölgyfából készült ládák tornyosultak, egészen a barlang mennyezetéig. Mindent vastag, de száraz porréteg borított.

– Bontsuk tovább – mondta Alton, és a hangja rekedt volt a izgalomtól.

Nekiálltak. A habarcs régi volt, és a hideg évek során megadta magát, így a kövek viszonylag könnyen engedtek a vasnak. Fél óra múlva a nyílás elég tágas lett ahhoz, hogy egy ember kényelmesen átférjen rajta. Alton lépett be először, a lámpást maga előtt tartva. Dela szorosan követte, miközben Dutch bizonytalanul, de farkát csóválva bicegett utánuk.

Ahogy beléptek, azonnal megérezték, amit Dutch már a falon kívül kiszimatolt. A levegő odabent meleg volt. Nem csak a kinti fagyhoz képest elviselhető, hanem ténylegesen langyos. Alton a barlang mélye felé nézett, ahol a talaj enyhén lejtett. Egy mély geotermikus hasadék húzódott a sziklák alatt, amely folyamatos, egyenletes meleget árasztott, természetes fűtőtestként melegítve a zárt termet.

– Ezért mondta Verley, hogy télen ne jöjjön ide senki – suttogta Dela, miközben levette a vastag gyapjúsapkáját. – A meleg levegő megolvasztja a havat a sziklák felett, de a víz azonnal visszafagy, amint eléri a felszínt. A barlang feletti terület egyetlen hatalmas, rejtett jégpályává válhat. Aki ide próbált jutni a hóban, könnyen a szakadékba zuhanhatott.

De ők már bent voltak, biztonságban, a vihar és a jég elől elzárva.

Alton a legközelebbi ládához lépett. A fa érintetlen volt, a száraz levegő tökéletesen konzerválta. Letörölte a port az oldaláról, és a lámpás fényénél egy halvány, égetett felirat rajzolódott ki: G.T. Stagg – 1923.

– Ez szesz – mondta Alton, és hitetlenkedve nézett a feleségére. – Csempészett ital. A szesztilalom idejéből.

Dela a hordók felé indult. Verley nagyapja, mint a hegyvidéki legendák tartották, a húszas években teherautókkal szállította az árut a hegyeken át. A család sosem beszélt róla nyíltan, de a mendemondák szerint egy vagyont keresett, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna egy rajtaütés során. Verley sosem engedte, hogy a földet eladják, de a titkot is magával vitte a sírba – talán mert maga sem tudta pontosan, hol van az elrejtett készlet, vagy mert félt a törvénytől, ami évtizedekig vadászott a csempészekre.