– Hogy a Róma visszatért a régi fényéhez, Alekszej. És hogy holnap reggel megjelenik a blogomon a “Megkövetés” című cikkem. Ahol leírom, hogy milyen csodálatos munkát végeznek itt, és hogyan élte túl az étterem a szabotázst.
Amikor Inessa cikke megjelent, a hatás azonnali volt. A Róma telefonja folyamatosan csörgött. A hétvégi asztalfoglalások újra megteltek, és a bejáratnál ismét párok várakoztak. Viktor a konyhában fütyörészve dolgozott, Kátya pedig olyan profizmussal irányította a termet, amilyet még sosem láttam.
Egy péntek este, amikor az étterem tele volt, és a hangulat olyan vibráló volt, mint a régi szép időkben, kiálltam a bárpulthoz, és végignéztem a termen.
A számológép a pult alatt volt. Már nem volt rá szükségem ahhoz, hogy a nullszaldót számolgassam.
Kátya odalépett mellém, két pohár borral a kezében. Az egyiket nekem nyújtotta.
– Nehéz nap volt? – kérdezte, egy fáradt, de elégedett mosollyal.
– A legjobb fajta – válaszoltam, és koccintottam vele. – Kátya, én… sosem tudom eléggé megköszönni azt, amit azon az estén tettél. Megmentetted az éttermet. Megmentettél engem.
Kátya belekortyolt a borba, majd egyenesen a szemembe nézett. A kék szemeiben az a fajta mélység és őszinteség volt, amit mindig is csodáltam benne.
– Alekszej, te egy jó ember vagy. Egy kicsit néha túl naiv, de jó ember. Megérdemelted, hogy valaki végre melletted álljon.
A terem zsivaja mintha elhalkult volna körülöttünk. Ott álltam a nővel, aki ismerte a leggyengébb pillanataimat, aki látta az üzletemet majdnem összedőlni, és aki nem elmenekült, hanem pajzsot tartott elém.
– Tudod – mondtam, miközben letettem a poharam a pultra. – A szüleim a múltkor hívtak. Azt kérdezték, hogy a “kávézótulajdonos barátnőm” mikor jön el velünk egy családi ebédre.
Kátya halkan felnevetett, a hangja meleg volt, és betöltötte a köztem és közte lévő teret.
– És mit mondtál nekik?
Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét, ahogy azon az estén ő tette az enyémmel.
– Azt mondtam nekik, hogy a kávézótulajdonos már a múlté. Mert találtam valakit, aki sokkal jobban ért az éttermekhez. És az élethez. Ha… ha te is úgy akarod, Kátya.
Kátya lassan felnézett rám. Az az erős, rendíthetetlen nő, aki egymaga elintézte Igort, most egy pillanatra sebezhetőnek tűnt, de ez a sebezhetőség gyönyörű volt.
Az ujjaival finoman megszorította a kezemet.
– Azt hiszem, jövő vasárnap ráérek egy ebédre, Alekszej. De előre szólok: ha apád újra megpróbál megkérni, hogy tartsak neki kávés kiselőadást, a sarkamra állok.
Elmosolyodtam, és abban a pillanatban, a zsúfolt, lüktető Róma étterem közepén, éreztem, hogy végre, hónapoknyi sötétség után, tényleg hazaértem.






