És aztán, olyan okokból, amiket még mindig nem tudok teljesen megvédeni, hazudtam.
„Találkozom valakivel.”
Egy pillanatnyi csend következett.
Aztán anyám felragyogott.
„Tényleg?”
„Igen.”
„Mit csinál?”
A szám gyorsabban járt, mint ahogy az ítélőképességem utolérte volna.
„Egy kis kávézót vezet.”
„Csodálatos. Valaki vállalkozó szellemű. Valaki, aki megérti a világodat.”
A mennyezet felé néztem.
„Valami olyasmi.”
„Akkor találkozunk vele a vacsoránál.”
A kezem összeszorult a telefon körül.
„Nem. Anya, ez még friss.”
„Annál is jobb. Apád és én minden teketória nélkül találkozhatunk vele.”
„Lehet, hogy nem ér rá.”
„Alekszej, ha fontos neked, hívd meg.”
Kezdtem kibúvót keresni, de nem találtam.
Anya folytatta azon a kellemes, megállíthatatlan hangon, amit akkor használt, amikor már eldöntött valamit.
„Tudni akarom, milyen nő. Hogy veled törődik-e, vagy a pénzeddel.”
Ezen majdnem felnevettem. Ha a képzeletbeli barátnőm a pénzemre hajtott, akkor látványosan rossz hetet választott.
„Hét óra” – mondta Anya. „Holnapután.”
Aztán letette.
Ott ültem, és tartottam a telefont jóval azután is, hogy a képernyő elsötétült.
Negyvennyolc óra múlva a szüleim be fognak sétálni abba az étterembe, amiről nem vallottam be, hogy bajban van, és találkoznak egy barátnővel, aki nem létezik. Nem volt pénzem valami nevetséges profi megegyezésre, nem volt olyan nő, akit csak úgy felhívhattam volna, hogy tegyen úgy, mintha szeretne, és nem volt hihető magyarázatom arra sem, hogy miért tűnne el hirtelen egy kávézó tulajdonosa.
Körbenéztem a teremben, mintha a válasz egy asztal alatt bújhatna meg.
Viktor a konyhaajtó mögött volt, és még mindig a fizetésére várt. Kirill poharakat törölgetett. A nő az ablaknál befejezte az ebédjét.
Kátya pedig az asztalok között mozgott, egyensúlyozva egy tálcát az egyik kezén, stabilan, éles szemmel, anélkül, hogy lenyűgöztem volna, és már most is jobban védte az éttermemet, mint én azon a délutánon.
Rábámultam.
Egy szörnyű ötlet született meg bennem, teljesen készen.
Egész nap először nem a számológépre gondoltam.
Aztán Kátya felnézett, és rajtakapott, hogy őt figyelem.
A szeme összeszűkült.
És az egész helyiség megváltozott.

Kátya letette a tálcát a pultra, és egyenesen felém indult. A léptei kimértek voltak, a tartása egyenes. Olyan nő volt, aki nem tűrte a mellébeszélést, és ezt az étterem minden vendége és alkalmazottja pontosan tudta.

– Mi az? – kérdezte, megállva az asztalom előtt. A hangja halk volt, de éles, mint a kés. – Remélem, nem akarsz rávenni, hogy sózzam rá a tegnapi lazacot valakire, aki csirkét kér.

Vettem egy mély levegőt. A számológép alatti papírokra néztem, majd vissza rá.

– Kátya, egy szívességet kell kérnem. Egy hatalmasat. És tudom, hogy nincs jogom hozzá, tekintve, hogy… – mutattam a papírok felé, ami a ki nem fizetett béreket jelentette.

Keresztbe fonta a karját. – Folytasd.

– A szüleim holnapután idejönnek vacsorázni. Nem tudják, hogy Alina elhagyott Igorért. Nem tudják, hogy a Róma a csőd szélén áll. Azt hiszik, sikeres vagyok, és hogy túltettem magam a váláson. – Egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt kimondtam volna a legrosszabbat. – És elhitettem velük, hogy van egy új barátnőm.

Kátya szemöldöke a magasba szökött. Egyetlen szót sem szólt, de a tekintete mindent elárult, amit az ötletemről gondolt.

– Azt mondtam nekik, hogy van egy kávézója.

– Értem – mondta Kátya, a hangjában nulla együttérzéssel. – És most meg akarsz kérni valakit, hogy játssza el a képzeletbeli, kávézótulajdonos barátnődet, hogy ne kelljen bevallanod a szüleidnek, hogy az életed egy romhalmaz.

– Pontosan.

Kátya lassan körülnézett az üres étteremben, majd visszanézett rám.

– Alekszej, te egy idióta vagy.

– Tudom. De Kátya… ha most megtudják az igazat, anyám szívrohamot kap. Apám pedig… ő sosem bízott abban, hogy egyedül is boldogulok. Alina és Igor nélkül. Ha most meglátják a valóságot, elvesznek mindentől. Kérlek. Csak egy vacsora. Kifizetem a dupláját annak, amennyit ez a műszak érne. A borravalót is beleszámolva. Amint kapok hitelt, vagy… vagy bárhonnan pénzt.

Kátya hosszú másodpercekig hallgatott. A szemeiben láttam, ahogy mérlegeli a lehetőségeket. Ő sem volt hülye. Tudta, hogy ha az étterem bezár, ő is elveszíti a munkáját. És azt is tudta, hogy a kétségbeesésem valódi.

– Egy vacsora – mondta végül, lassan tagolva a szavakat. – Kávézótulajdonos. Mennyi ideje vagyunk együtt?

A szívem hatalmasat dobbant a megkönnyebbüléstől.

– Két hónapja. Azt mondtam neki, hogy friss a dolog.

– Hol találkoztunk?

– A… a piacon. Amikor friss zöldségeket vettem az étteremnek.

Kátya bólintott. – Rendben. De Alekszej, ha ebből bármi rosszul sül el, én felállok és elsétálok. Nem fogok hazudni az apádnak arról, hogy miért nem fizeted ki a séfedet.

– Értem. Köszönöm, Kátya. Nem fogod megbánni.

– Már most megbántam – mondta, és sarkon fordult, hogy visszamenjen a munkájához.

A következő negyvennyolc óra egy elmosódott, feszült várakozás volt. Megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni a Rómából. Kirillel kitakarítottuk az étterem minden sarkát, Viktort pedig megkértem, hogy a meglévő alapanyagokból varázsoljon valami olyat, ami elhiteti a szüleimmel, hogy a konyhánk még mindig a régi fényében tündököl.