Nem tudtam megszólalni. A hazugság kártyavára a szemem láttára omlott össze. Meg akartam védeni magam, meg akartam védeni Kátyát, de Igor nem hagyta.
A szomszédos asztalhoz lépett, ahol egy pár éppen a desszertet várta. Igor hirtelen felemelt egy üres, de mártásos tányért az asztalukról.
– Tudják, miért ilyen üres ez a hely? – kiáltotta Igor, hogy mindenki hallja. – Mert Alekszej Volkov egy inkompetens bolond! Az Inessa Safirova által írt kritika csak a jéghegy csúcsa volt! A hús beszállítóját lecserélte a legolcsóbbra! A higiéniai előírásokat a kukába dobta!
Felemelte a tányért a feje fölé.
– Ez a tányér valószínűleg szennyezett! Ahogy az egész étterem is! Végeztél, Alekszej! A Róma halott, és te ölted meg!
A vendégek suttogni kezdtek. Volt, aki felállt. A szüleim arca olyan volt, mintha szellemet láttak volna. A megaláztatás olyan fizikai fájdalomként hasított belém, mintha megütöttek volna. Ott álltam a saját éttermemben, a saját szüleim előtt, és a férfi, aki mindent elvett tőlem, épp a maradék méltóságomat is sárba tiporta.
Le akartam csapni. Meg akartam ütni Igort, olyan erővel, hogy soha többé ne álljon fel. De tudtam, hogy azzal csak megerősíteném a szavait. Hogy én vagyok a vesztes. Az agresszív, csődbe ment bolond.
És ekkor, amikor a világ a leginkább összedőlni látszott, Kátya felállt a székből.
Nem kiabált. Nem gesztikulált hevesen. Egyszerűen odalépett mellém, megfogta a kezemet, és egyenesen Igor szemébe nézett.
A terem, mintha megérezte volna a nőből áradó jéghideg nyugalmat, hirtelen elcsendesedett. Igor mosolya egy pillanatra megakadt, de még mindig a kezében tartotta a tányért.
Kátya halkan, de olyan kristálytiszta hangon, ami minden sarokba eljutott, kimondott egyetlen mondatot:
– A tányér tiszta, Igor, ellentétben azokkal a számlákkal, amiket a második étteremből a saját svájci számládra utaltál, mielőtt kiléptél volna a partnerségből.
A csend most már nem sűrű volt, hanem robbanásveszélyes.
Igor arca egy másodperc alatt hamuszürkévé vált. A tányér a kezében megremegett, majd csörömpölve a földre zuhant és darabokra tört. Alina szája tátva maradt, a szemei Igor és Kátya között cikáztak.
– M-miről beszélsz te, te kis senki? – dadogta Igor, de a hangjából eltűnt minden gőg.
Kátya nem engedte el a kezemet. Ugyanazzal a fagyos nyugalommal folytatta, de most már csak Igornak címezve a szavait.
– Azt hiszed, mert pincérnő vagyok, vak is? Vagy hülye? Amikor Alekszejjel megnyitottátok az új helyet, én segítettem az irodában az adminisztrációnak. Én láttam azokat az átutalási bizonylatokat a beszállítóknak, amik sosem érkeztek meg a beszállítókhoz. Láttam a könyvelési trükköket. És lefotóztam őket. Mindet.
Ezt én sem tudtam. Megdöbbenve néztem Kátyára.
Igor hátrahőkölt, mintha fizikai ütést kapott volna. – Hazudsz! Ez rágalmazás! Beperellek!
– Tedd meg – mondta Kátya, egy halvány, kegyetlen mosollyal a szája sarkában. – De mielőtt megteszed, tudd, hogy a másolatokat egy órája elküldtem a Pénzügyi Felügyeletnek, és Alekszej ügyvédjének. Névtelenül, természetesen. Hétfőn valószínűleg kellemetlen látogatóid lesznek, Igor.
Alina most már Igorra nézett, a szemében a tiszta pánik tükröződött. – Igor? Mit csináltál? Ugye nem lopál a közös cégből?
De Igor nem válaszolt. Nem nézett Alinára, nem nézett a szüleimre, és rám sem. Sarkon fordult, és olyan sietősen hagyta el az éttermet, hogy majdnem fellökött egy széket. Alina egy pillanatig habozott, majd utána rohant, az egykor oly büszke magassarkúi most kétségbeesetten kopogtak a kövön.
A Róma étteremben, ahol az imént még a botrány szele fújt, most egy furcsa, feszült megkönnyebbülés uralkodott.
A szüleim még mindig az asztalnál ültek, próbálva feldolgozni a történteket. A vendégek, bár kíváncsiak voltak, lassan visszatértek a vacsorájukhoz. Viktor kilépett a konyhából, a kezében egy törlőkendővel, és egy elégedett, széles vigyor ült az arcán.
Én pedig Kátyára néztem, aki most elengedte a kezemet, és vett egy mély levegőt.
– Ezt… ezt miért nem mondtad el nekem korábban? – kérdeztem, a hangom rekedt volt az érzelmektől.
Kátya vállat vont, bár láttam rajta, hogy a szíve még mindig hevesen ver.
– Mert nem voltam benne biztos, hogy mire fogod használni az információt. És mert a bizonyítékok összerakása időbe telt. Nem akartam félmunkát végezni, Alekszej. De amikor láttam, hogy ez a féreg bejön ide, és megpróbál téged a szüleid előtt a sárba tiporni… úgy döntöttem, hogy az időzítés most a legjobb.
Apám köhintett egyet, és felállt. A tekintete most már nem volt dühös, sokkal inkább egyfajta mély, elgondolkodó tisztelet tükröződött benne.
– Alekszej – mondta apám, és a hangja szokatlanul lágy volt. – Azt hiszem, tartozol nekünk egy magyarázattal. És úgy gondolom, a hölgynek is tartozol egy hatalmas köszönettel.
Leültünk. És én elmondtam mindent.
Elmondtam a szüleimnek, hogy az étterem a csőd szélén áll. Elmondtam, hogy a kávézó csak egy kitaláció volt, hogy Kátya az egyik legkiválóbb alkalmazottam, aki belement ebbe az őrült színjátékba, hogy megmentse a büszkeségemet. Elmondtam, hogy a válásom és az üzleti bukásom miatt mennyire el voltam veszve, és hogy a kritikák mennyire tönkretették az üzletet.
Nem próbáltam szépíteni. Nem próbáltam hárítani a felelősséget. Elismertem a hibáimat, és azt, hogy túl büszke voltam ahhoz, hogy segítséget kérjek.






