A Volt Feleségem És A Volt Üzlettársam Hónapokig Azzal Töltötték Az Idejüket, Hogy Tönkretegyék Az Éttermemet, Ellopják A Hírnevemet, És Arra Várjanak, Hogy Elbukjak – Aztán Besétáltak Egy Zsúfolt Vacsorára, Felemeltek Egy „Szennyezett” Tányért, És Azt Kiabálták: „Végeztél, Alekszej”, Amíg Kátya Mellém Nem Lépett, És Halkan Kimondott Egyetlen Mondatot
A számológép gombjai túl hangosan kattogtak az üres étteremben. Minden kattintás ugyanazzal az eredménnyel végződött: majdnem kifutottam az időből.
A szokásos asztalomnál ültem a bárpult mellett, egyik kezemet a homlokomnak támasztva, és olyan számokat bámultam, amelyek nem voltak hajlandóak jobbra fordulni. Öt egymást követő hónap, amikor szinte csak a nullszaldót hoztuk, csontig lecsapolva az éttermet. Egy péntek este a Róma régen olyan tele volt, hogy a pincérek csak oldalazva fértek el a székek között. Most hallottam a hűtő motorját a bárpult mögött.
Hat hónappal korábban ez a hely volt a bizonyítékom arra, hogy vittem valamire. Hétvégente esküvők töltötték meg. Az irodai dolgozók tolongtak az ebédeknél. A párok a bejárat közelében vártak asztalra. Aztán egyetlen cikk megváltoztatta az egész helyiség hőmérsékletét.
Inessa Safirova, egy népszerű gasztroblogger és kritikus, brutális kritikát tett közzé. Megtámadta a húst, a kiszolgálást, a dekorációt, sőt még a mosdó csempéjét is. Úgy állította be az éttermet, mintha régi lenne, hanyag, és alig éri meg belépni.
Felhívtam. Írtam neki e-mailt. Felajánlottam, hogy megmutatom a beszállítóinkat, a konyhai naplóinkat, bármit. Nem volt hajlandó felülvizsgálni a véleményét, és azt mondta, hálásnak kellene lennem, amiért nem írta le, hogy rosszul lett, miután ott evett.
Az asztalfoglalások szinte azonnal visszaestek.
Aztán a feleségem, Alina elhagyott.
Azt mondta, térre van szüksége, hogy felépítse a színészi karrierjét. Azt mondta, a házasságunk tévedés volt. Néhány héttel később megtudtam azt a részt, amit kihagyott: Igor Bisztrovhoz, az üzlettársamhoz és az egyik emberhez ment, akiben a legjobban bíztam.
Ez a felfedezés felrobbantotta azt, ami a partnerségünkből megmaradt.
Igor bejött a közös irodánkba a papírjaiért, olyan önelégült arckifejezéssel, mint aki már nyert. Felelőtlennek nevezett, gúnyolódott azon, ahogy az üzletet vezetem, és emlékeztetett rá, hogy a szerződés értelmében ő irányítja a második éttermet, amit együtt nyitottunk.
Az a második helyszín az ő ötlete volt.
A rendelkezésemre álló készpénz nagy részét abba öltem, mert az első éttermünk jól ment. Amikor a partnerség összeomlott, Igor elment az újabb ingatlannal, a működési struktúrával, amit ő segített felépíteni, és a feleségemmel. Én megtartottam a Rómát, az eredeti éttermet, épp akkor, amikor a hírneve darabokra hullott.
Utoljára azt hallottam, hogy Igor és Alina külföldre utaztak, miközben valaki más vezette az új helyét.
Rám maradt a bérszámfejtés kiszámítása.
„Alekszej, van egy perced?”
Felnéztem. Viktor, a séfem, az asztal közelében állt, összefont karokkal. Lisztes volt az egyik ujja, és olyan arckifejezése volt, amilyet az alkalmazottak akkor öltenek, amikor már tovább voltak türelmesek, mint kellett volna.
„Igen. Mire van szükséged?”
„A fizetésemre.”
A számológép elsötétült a papírok alatt, amiket rácsúsztattam.
„Tudom.”
„Egy hetet késik.”
„Tudom, Viktor.”
„A jelzáloghitelem nem törődik azzal, hogy az üzlet lassú.”
A hangja visszafogott volt, ami valahogy még rosszabbá tette. Két pincér és az adminisztrátorunk már felmondott. Viktor maradt. Kirill is. És Kátya is, az egyik leggyorsabb pincér, akit valaha felvettem.
„Meglesz” – mondta. „Ma vagy holnap.”
Viktor egy másodpercig állta a tekintetemet, majd röviden bólintott, és visszament a konyha felé.
Néztem, ahogy a lengőajtó becsukódik mögötte.
Csak két valódi választás maradt. Felveszek még egy hitelt, és kockáztatok az étterem újjáépítésével, vagy bezárok, mielőtt az adósságok mindent elnyelnek.
Egy nő lépett be egyedül, és választott egy asztalt az ablak közelében. Kátya átvágott az éttermen, mielőtt még felállhattam volna.
Szinte a kezdetektől fogva a Rómában dolgozott. Ismerte a törzsvendégeket, emlékezett az allergiákra, tudta, melyik vásárló akar csendes asztalt, és melyik akar beszélgetni a személyzettel. Tíz láb távolságból meg tudta mondani, ha valaki a számlát akarta kérni.
Amikor elhaladt az asztalom mellett, felkeltettem a figyelmét.
„Próbáld meg rábeszélni egy drágább ebédre.”
Kátya a vendég felé pillantott.
„Már megrendelte azt, amit mindig szokott.”
„Mondd meg neki, hogy elfogyott.”
Kátya arckifejezése megváltozott.
„Alekszej.”
„Ajánld a tejszínes-spárgás rákot.”
„Allergiás a tenger gyümölcseire.”
A szavak tisztán találtak célba.
A kétségbeesés rávett, hogy valami hülyeséget mondjak, és ezt mindketten tudtuk. Kátya finoman kihúzta a karját onnan, ahol megállítottam.
„Teát és sajttortát ajánlok neki” – mondta. „Valamit, amit tényleg meg tud enni.”
„Nem fogjuk megmenteni az éttermet teáskannákkal.”
„És nem fogjuk megmenteni úgy sem, hogy kockáztatjuk egy vendég egészségét.”
Elsétált, mielőtt válaszolhattam volna.
Dühös akartam lenni. Ehelyett a padlót bámultam, mert igaza volt.
Megcsörrent a telefonom.
Anya.
Majdnem hagytam, hogy a hangpostára menjen, de a bűntudat győzött.
„Szia, Anya.”
„Kicsim, hogy mennek a dolgok?”
„Haladnak.”
Ez technikailag igaz volt. Leginkább lefelé, de haladtak.
Vidámnak hangzott. Ő és apám egy utazásról tartottak hazafelé, és két nap múlva hosszú átszállási idejük lesz a repülőtéren. El akartak jönni az étterembe vacsorázni.
Kihúztam magam.
„Ide jöttök?”
„Persze. Alig látunk. Hét körül érkezünk.”
A szüleim tudtak a válásról. Azt nem tudták, milyen közel van az étterem a csődhöz. Nem tudták, hogy a személyzetem a bérére várt. Nem tudták, hogy egy szinte üres étteremben ülök, és papírokkal takarok le egy számológépet, mert alig bírok ránézni.
Anya tovább beszélt.
„Remélem, mostanra már elfelejtetted azt az Alinát.”
„Anya.”
„Szükséged van egy rendes nőre az életedben.”
Lehunytam a szemem.






