A lakás kiürült. Jegor elment – gyűrött nadrágban, vérző szájjal, maga után vonszolva a fekete szemeteszsákokat. Tamara Nyikolajevna is távozott, miután taxit hívott. Vera egyedül maradt. Lehúzta az ágyneműt, betömte a mosógépbe, elindított egy kilencvenfokos mosást, majd leült a konyhában. Nem sírt. A könnyei már három hete kiapadtak, ott a kamrában, a telefonnal a kezében. Most valami egészen mást érzett: egy különös, ismeretlen könnyedséget. Mintha egy olyan gipszet vettek volna le róla, amelyet évek óta kénytelen volt viselni, és már-már a saját testének hitte. Megcsörrent a telefonja. Marina volt az. – Vera, most szálltunk le. Hogy vagy? – Szabad vagyok, Marina. Vége van mindennek. – Bevallotta? – Esélye sem volt rá. Mindent elintéztem magam. Majd elmesélem, ha hazajöttök. Pihenjetek! – Szeretlek, húgom! – Én is téged. Vera letette. Az asztalon egy telefon rezgett. Nem az övé. Felvette – a kijelző feloldva maradt. Kirill készüléke volt. Az asztalon felejtette, amikor visszament vizet kérni, hogy lemossa a sérült kézfejét. Egy értesítés villant fel. Egy üzenetváltás. Vera tudta, hogy nem illene elolvasnia. De a telefon nyitva volt, és az élet már rég nem a szabályok szerint játszott. Beleolvasott. Kirill három másik nővel tartott fenn viszonyt. Fotók, tervezett randevúk, külvárosi szállodai foglalások. A legrégebbi üzenet másfél évvel korábbról származott. Az a férfi, aki tíz perccel ezelőtt szétverte Jegor arcát a hűtlenség miatt, maga is pontosan addig csalta a feleségét, amióta a felesége viszonyt folytatott mással. Vera elmosolyodott. Nem rosszindulatból, nem is kárörömből – puszta fáradtságból. Lefotózta a képernyőt, elküldte a képeket Dianának, majd visszatette a telefont az asztalra. Egy perccel később Diana hívása villant fel. A hangja elcsuklott a sírástól. – Vera? Mi ez az egész? – Kirill telefonja. Itt hagyta nálam. Minden meg van nyitva. Nézd meg magad. – Ő… ő is?! – Igen, Diana. Ő is. Magyarázatot és kifogásokat akartál – hát tessék, itt van. Kirillel ti ketten pont egymáshoz valók vagytok. – Vera, én… annyira szégyellem magam… – Korábban kellett volna szégyellned magad. Amikor újévkor arcon pusziltál, aztán a férjemhez mentél. Többé nem vagyunk barátnők. Már semmik sem vagyunk egymásnak. Ég veled. Fél órával később Kirill hívta fel Verát. – Halló, Kirill vagyok. Azt hiszem, magánál felejtettem… – A telefonját. Igen. Itt van az asztalon. Eljöhet érte. De figyelmeztetem: Diana már látta az összes üzenetváltását. Az utolsó szálig. Hosszú csend telepedett a vonalra. Aztán megszakadt a kapcsolat. Vera elmosta a bögréjét, letörölte az asztalt, majd kitárta az erkélyajtót. A reggeli levegő berontott a lakásba – friss volt, metsző és az újrakezdés ízét hordozta. Tárcsázta az édesapja számát. – Szia, apa, én vagyok az. – Vera, történt valami? – Igen. De már túl vagyok rajta. Elváltam Jegortól. – Ideje volt már. Gyere át ebédelni! – Megyek.

Elmosolyodott – három hét után először. Nem széles mosoly volt, nem is ujjongó, hanem mély és őszinte. Úgy mosolyognak azok, akik maguk mögött hagyták a romokat, és végre meglátták a nyílt eget. Két emelettel lejjebb, a lépcsőfordulóban Kirill ült. Eljött a telefonjáért, de nem mert bemenni. Diana számát hívta, de a vonal csak süketen csengett a semmibe. Újra megpróbálta – ugyanaz az eredmény. A férfi, aki egy órával korábban még győztesként magasodott Jegor felett, most a hideg lépcsőfokon gubbasztott: elveszetten, összetörve a saját tükörképétől egy idegen képernyőn. Vera pedig bezárta az erkélyajtót, magához vette a kulcsait, és kilépett a lakásból. Nem nézett hátra. Nem érzett megbánást. Előtte állt egy ebéd az édesapjánál, a nővére hívása Törökországból, és egy hosszú, tiszta, szabad élet. Harminckét éves volt. És minden csak most kezdődött el igazán.