– Nem. Te elmész Törökországba. A többiről meg én gondoskodom. Nincs szükségem senkire, aki helyettem dönt. Ez az én életem, az én otthonom és az én férjem. Pontosabban mától a volt férjem. – Biztos vagy benne? – Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos. Vera elmondta a tervét. Marina félbeszakítás nélkül hallgatta végig. Aztán megölelte a húgát – röviden, szorosan –, és elment Andrejért. Négy órával később már a repülőtéren voltak. Jegor dél körül ébredt fel. Álmosan, gyűrött arccal lépett ki a szobából. Meglátta Verát az ajtó közelében a bőrönddel, és elmosolyodott. – Indulsz? – Indulok. Marinával. Nem bánod, ugye? – Dehogyis bánom. Pihend ki magad! Rád fér. – Sok minden rám férne, Jegor. De azért köszönöm a figyelmességedet. Puszit adott az arcára – szárazon, hűvösen, ahogy egy idegent üdvözöl az ember –, és kilépett a lakásból. Az ajtó halkan, csapódás nélkül záródott be mögötte. Jegor mosolyogva állt a folyosón. Szentül meg volt győződve arról, hogy minden a legnagyobb rendben ment. Vera két emelettel lejjebb ment, a szomszédasszonyához, Nyina Pavlovnához, akivel négy éve szoros barátságot ápolt. Az idős hölgy már várta őt egy felállított kempingággyal és forró teával. – Gyere be, Verocska! Mindent előkészítettem, ahogy kérted. – Köszönöm, Nyina Pavlovna. Már csak az estét kell megvárnom. Csak az estét. Jegor hajszálpontosan tizenhat órakor hívta fel Dianát. Vera tudta: a férfi mindig ebben az időpontban telefonált. A falon keresztül tisztán hallotta, ahogy a felső lakás ajtaja becsapódik, majd a lépcsőn lefelé kopogó magassarkúk zaját. Diana tizenkilenc órakor érkezett meg. Vera Nyina Pavlovnánál maradt, és számolta a perceket. Várt. Mindenféle idegesség nélkül – ő már régen túljutott az összes stádiumon. A sértettség, a fájdalom, a csalódottság – mindez három hete égett ki belőle, amikor a kamra villanykörtéjének fényénél olvasta azokat az üzeneteket. Nem maradt más, csak egy hideg, tiszta és józan elhatározás. Este tizenegykor felment a saját lakása ajtajához. Volt hozzá kulcsa. Csendesen lépett be puha talpú cipőjében. A lakásban sötétség honolt. A hálószobából egyenletes lélegzés hallatszott – két hang. Egy férfié és egy nőé. Vera felkapcsolta a villanyt az előszobában. Módszeresen, minden felesleges érzelem nélkül kinyitotta Jegor szekrényét, és elkezdte a holmijait szemeteszsákokba tömni. Ingek, farmerok, zakók, övek. Minden a fekete zsákokba került. Aztán megkereste az előszobában Diana kézitáskáját, a cipőjét, a kabátját – és mindent kirakott az ajtó elé, a lépcsőfordulóba. Negyven percen át dolgozott. Nyugodtan. Precízen. Mint egy sebész. Ezután felhívta Tamara Nyikolajevnát. – Tamara Nyikolajevna, át tudna jönni hozzám? Most azonnal. – Verocska, fél tizenkettő van… – Tudom. Tanúra van szükségem. Nem védelmezőre, nem bíróra – tanúra. A fia a mi hitvesi ágyunkban van egy másik nővel. Azt akarom, hogy a saját szemével lássa. A csend hét másodpercig tartott. Vera megszámolta. – Megyek. Tamara Nyikolajevna húsz perccel később megérkezett. Belépett, meglátta a zsákokat a lépcsőfordulóban, meglátta a menye arcát – és egyetlen szó nélkül bement a konyhába, leült. A kezeit a térdére tette, és némán várt. Vera leült a nappaliban. Leoltotta a lámpát. És várni kezdett. A reggel szürkén és lassan virradt rájuk. Hét órakor nesz hallatszott a hálószobából. Nyikordult az ajtó. Jegor alsónadrágban, ásítozva lépett ki a folyosóra, és a mosdó felé indult. Visszafelé jövet bepillantott a nappaliba – és jégcsappá dermedt. Vera ott ült a fotelben. Felöltözve. Megfésülködve. Egyenes háttal. – Jó reggelt, Jegor! A férfi annyira elsápadt, hogy még az ajkai is kifehéredtek. Tátogott, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A hálószoba ajtaja felé pillantott, majd újra Verára nézett. – Te… De hát te elutaztál, nem? – Nem. Marina és Andrej mentek el. Én maradtam. Hogy lássam azt, amit már régóta tudtam. – Vera, várj! Ez nem az, aminek hiszed! – Jegor, én már nem hiszek semmit. Tudom. Három hete tudom. A nyomógombos telefont a cipősdobozban. Az egész levelezéseteket. Minden egyes szót. Jegor hátrált egy lépést. A tekintete ide-oda cikázott a hálószoba ajtaja, a konyha és a folyosó között. Mint egy sarokba szorított vadállat a saját lakásában. – Hol vannak a cuccaim? – A lépcsőházban. Ahogy a szeretődéi is. Jegor pontosan azt tette, amire Vera számított: megbánás helyett támadásba lendült. Ez éppoly kiszámítható volt, mint a napfelkelte. A tetten ért ember mindig marni próbál. – Belenéztél a telefonomba?! Turkáltál a holmimban?! Ez a te hibád! Te kergettél bele ebbe! A folyamatos ellenőrzési mániáddal, a beteges féltékenységeddel! – Jegor, vegyél vissza a hangodból! – Nem veszek vissza! Ez az én otthonom! – Ez az én lakásom. A házasságunk előtt vásároltam. A saját pénzemből. Apám pénzéből. A tulajdoni lap és az iratok a széfben vannak, ellenőrizheted. Te itt csak vendég vagy. Illetve csak voltál
Egyedül maradsz a lakásban? Nem jössz velem nyaralni?






