Egyedül maradsz a lakásban? Nem jössz velem nyaralni? – Vera pontosan tudta, mire gondol a férje ebben a pillanatban. – Te… De hát te elutaztál, nem? – Nem. Marina és Andrej utaztak el. Én maradtam. Hogy a saját szememmel lássam azt, amit már régóta tudtam. – Vera, várj! Ez nem az, aminek látszik! – Jegor, én már nem hiszek semmiben. Én tudom. Három hete tudom. A nyomógombos telefont a cipősdobozban. Az egész levelezéseteket. Minden egyes szót. – Hol vannak a holmijaim? – A lépcsőházban. Csakúgy, mint a szeretődéi. – Belenéztél a telefonomba?! Ez az egész a te hibád! – Jegor, vegyél vissza a hangodból!

Vera már előző nap bepakolt két bőröndbe. Gondosan, a listáját követve: naptej, nyári ruhák, és az a könyv, amelynek az elolvasását már fél éve halogatta. Az antalyai repülőjegyek az éjjeliszekrényen hevertek, és pontosan tizennyolc óra volt hátra az indulásig. Jegor belépett a szobába, leült az ágy szélére, és dörzsölgetni kezdte a kezét. Vera azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. A férfi mindig a kezét dörzsölte, valahányszor olyasmit készült mondani, ami a feleségének nem fog tetszeni. – Vera, gondolkodtam… Nem fogok tudni elutazni. – Mit jelent az, hogy „nem fogsz tudni”? Te szerveztél meg mindent! Két hónapon át azt hajtogattad, hogy pihenésre van szükségünk, hogy belefáradtunk egymásba, és hogy a napsütés majd mindent rendbe hoz. – Tudom. De megváltoztak a körülmények. Ezen a héten itt kell lennem. Figyelj, mindent kitaláltam: anyám elutazik veled. Nem fog megártani neki egy kis pihenés. Vera lassan belesüppedt a fotelba. Jegorra nézett, és próbálta megérteni, hogy a férfi komolyan beszél-e. Két hónapnyi győzködés, a szállodafoglalás, a tengerre néző szoba kiválasztása… és mindez tizennyolc órával az indulás előtt kútba esik? – Azt javaslod, hogy Tamara Nyikolajevnával utazzak el? A férjem helyett? – És akkor mi van? Anya nagyon fog örülni. Már rég nem volt sehol. – Jegor, ez a mi közös nyaralásunk lett volna. A miénk. A tiéd és az enyém. Megígérted nekem. A férfi felállt, az ablakhoz lépett, és a háta mögött összekulcsolta a kezét. Hallgatott. Vera magyarázatra várt, vagy legalább egy csipetnyi bűntudatra a hangjában. De Jegor hangja semleges maradt, szinte közömbös. – Az ígéretek nem jelentenek szerződést, Vera. Az élet változik. Vera maga hívta fel Tamara Nyikolajevnát. Nem mintha kedve lett volna az anyósával utazni, sokkal inkább abban bízott, hogy az anya talán megmondja a fiának mindazt, amit a feleségétől nem volt hajlandó meghallani. Hátha jobb belátásra bírja. – Tamara Nyikolajevna, Jegor azt javasolta, hogy jöjjön el velem Törökországba. Helyette. – Verocska, nem megyek. Nem azért, mintha nem akarnék. Érzem, hogy történik valami köztetek. Nem akarok beleszólni. De tudnod kell valamit: bármi történjék is, melletted állok. – Köszönöm. Fontos volt ezt hallanom. – De kérlek, ne maradj csendben! Ne nyeld le a keserűségedet! Ő a fiam, szeretem, de nem vagyok vak. Vera letette a telefont. A belső keserűség melegen és sűrűn áradt szét benne, akár a dermedő viasz. Tárcsázta a nővére számát. – Marina, át tudsz jönni hozzám holnap reggel? – Mi történt? – Jegor nem hajlandó elutazni. Szükségem van a segítségedre. De nem úgy, ahogy gondolnád. Marina reggel hétkor megérkezett. Vera már nem aludt: a konyhában ült egy csésze kihűlt teával és egy tervvel, amely hajnali három és öt óra között fogant meg a fejében. Jegor még mindig a vendégszobában aludt – az előző este költözött át oda, állítólag azért, hogy „ne zavarja a csomagolásban”. – Mesélj! – mondta Marina, miközben leült a húgával szemben, és megfogta a kezét. – Nem utazom el, Marina. – Hogyhogy nem utazol el? Hiszen a kezedben vannak a jegyek! – Módosítjuk a jegyeket. Te utazol el Andrejjel. A második jegyet átíratjuk egy férfi nevére, nem probléma. Én meg itt maradok. – Vera, magyarázd el érthetően! Mi folyik itt? Vera letette a csészét, és mélyen a nővére szemébe nézett. A tekintete nyugodt volt, de e nyugalom mögött valami olyan rejlett, amitől Marinát kirázta a hideg. – Három hete találtam nála egy második telefont. Egy régi, nyomógombos készüléket, elrejtve a kamrában egy cipősdobozban. Üzenetek vannak rajta. Dianával. – Dianával? A te Dianáddal? Aki Kirill felesége? – Az én Dianámmal. Aki Kirill felesége. Aki újévkor ott ült az asztalunknál, és pohárköszöntőt mondott a házasságok szilárdságára. Pontosan vele. Marina a szék támlájának dőlt. Pár másodpercig némán emésztette a hírt. Aztán olyan erősen összeszorította a fogát, hogy megfeszültek az arcizmai. – Megölöm.