. A férfi elhallgatott. Ez a tény fájdalmasabban érte, mint bármilyen üvöltözés. Négy éven át úgy élt itt, mintha a lakás kettejük közös tulajdona lenne. Négy éven át Vera soha nem hozta fel, kié is az ingatlan. Egészen mostanáig. Diana jelent meg a hálószoba ajtajában. Kócosan, Jegor pólójában, a rémülettől tágra nyílt szemekkel. Meglátta Verát, és földbe gyökerezett a lába. – Vera… – Szia, Diana! Jól aludtál? – Vera, meg tudom magyarázni… – Nem. Nem tudod. A holmid a lépcsőfordulóban van. Öltözz fel, és takarodj! Semmi kedvem beszélni veled, sem most, sem a jövőben. Számomra megszűntél létezni. Diana remegni kezdett. Az álla rángatózott, szemét elöntötték a könnyek. Jegor felé fordult támaszt keresve, de a férfi makacsul a padlót bámulta. – Jegor, mondj már valamit! – Ugyan mit mondhatna? – állt fel Vera a fotelből. – Gyáva alak. Mindig is az volt. Még ahhoz sem volt elég gerince, hogy a szemembe mondja: mással találkozgat. Inkább elküldött Törökországba, hogy az ágyamba, az én otthonomba hozhasson téged. – Elég legyen! – lépett felé Jegor, felemelt karral. – Fejezd be a megalázásomat! Vera nem hátrált meg. Félúton elkapta a férfi karját, és egy száraz, éles, csattanós pofont kevert le neki. A hang végigzengett az egész lakáson. Jegor megtántorodott, az arcához kapta a kezét, és úgy nézett a feleségére, mintha életében először látná. – Soha többé ne merj kezet emelni rám! Soha! Megértetted? A férfi szótlanul állt, tátott szájjal. Négy év alatt Vera egyszer sem emelte fel a hangját ellene. Soha hozzá sem nyúlt dühből. És most ez a pofon, ez a tekintet, ez a hangnem – megértette, hogy egy teljesen más emberrel áll szemben. Vagy talán ugyanazzal, akit valójában soha nem is ismert meg igazán. Ebben a pillanatban Tamara Nyikolajevna lépett ki a konyhából. Jegor meglátta az anyját, és a fal mentén lecsúszva guggolásba roskadt. – Anya?.. – Igen, Jegor. Anya. Az az anya, aki egész éjjel a konyhádban ült, és hallgatta, ahogy egy idegen nővel horkolsz a feleséged ágyában. – Anya, te nem érted… – Nagyon is jól értem. Egy ostoba alakot neveltem fel. Egy kapzsi, gyáva senkit, aki képtelen megbecsülni azt, amije van. Vera a legjobb dolog volt, ami valaha történt veled az életben. Te pedig sárba tiportad. Diana kihasználta a pillanatot: besurrant a hálószobába, és kapkodva öltözködni kezdett. Egy perccel később már az előszobában termett. Ekkor megcsörrent a csengő. Vera ajtót nyitott. A küszöbön Kirill állt, Diana férje. Magas, széles vállú, kőkemény arcú férfi. Átnézett Vera válla felett, és meglátta a feleségét, amint megbénulva, cipőit a kezében szorongatva áll. – Kirill?! – ejtette le Diana a cipőket. – Én vagyok, drágám. Jó reggelt! Vera hívott fel. Két órával ezelőtt. Belépett a lakásba – lassan, nehéz léptekkel, ahogyan csak azok járnak, akik már meghozták a döntésüket. Meglátta a sarokba húzódott, alsógatyás Jegort a vöröslő arcával. Egészen közel lépett hozzá. – Szóval te lennél az, a nagy családi barát. – Kirill, figyelj rám… Kirill nem figyelt. Lendület nélkül, egyetlen rövid, pontos ütéssel állon vágta Jegort. Jegor elterült a padlón, a tarkóját a szegélylécnek ütve. Megpróbált feltápászkodni, de a lábai felmondták a szolgálatot. Kirill ott magasodott felette, és megvetéssel nézett le rá. – Maradj csak lent. Pontosan ott van a helyed. – Kirill, kérlek, könyörgöm, ne itt! – zokogott Diana a férjéhez rohanva, a karjába kapaszkodva. – Menjünk haza, mindent elmagyarázok… – Semmit sem fogsz magyarázni. Megyünk, de nem haza. Te mész az anyádhoz. Én meg hazamegyek. Ennyi volt. Diana zokogásban tört ki. Kirill megfogta a könyökét, és az ajtó felé terelte. Jegor a földön feküdt, egyik kezét az arcára szorítva; vér szivárgott a felhasadt ajkából. Tamara Nyikolajevna a konyhaajtóban állt, és némán könnyezett. – Anya… – nyöszörögte Jegor. – Ne hívj így! Fogd a zsákjaidat, és takarodj innen! Hozzám se gyere, amíg nem válik belőled igazi férfi.
Egyedül maradsz a lakásban? Nem jössz velem nyaralni?






