Három nappal később a birtok kapujánál lovasok csapata jelent meg. Elöl maga Vance úr lovagolt, mögötte négy felfegyverzett bérgyilkossal, akik a városi milícia egyenruháját viselték, hogy hivatalosnak tűnjön a fellépésük. A porfelhő, amit a lovak vertek fel, messziről látszott a déli dombok felől.

A főépület verandáján Calvin Ward állt. Nem volt egyedül. Mellette, kissé hátrébb, de egyenes derékkal, emelt fővel állt Edith Sayre. Már nem a fakult barna ruha volt rajta; egy egyszerű, de elegáns sötétkék gyapjúruhát viselt, amit Calvin házvezetősnője adott neki kölcsön – olyan ruhát, amely méltóságot sugárzott, nem pedig menekülést.

Vance úr megállította a lovát a veranda előtt, leszállt a nyeregből, és nehéz, csizmás léptekkel fellépett a lépcsőre. Az arca vörös volt az indulattól.

– Ward! – kiáltotta, miközben a kezét a pisztolytáskájára tette. – Tudom, hogy rejtegeted azt a lányt. És tudom, mi van nálad. Azok a papírok a mi tulajdonunk. Ha nem adod át azonnal, nemcsak a földedet vesszük el jogi úton, de a nevedet is sárba tiporjuk egész Texasban!

A csend, ami következett, feszült volt, mint egy pattanásig feszült húr. A birtok munkásai a pajta sarkából figyeltek, puskákkal a kezükben, de Calvin egyetlen intésére mozdulatlanul vártak.

Calvin lassan előrelépett. A magassága és a hideg, magabiztos tekintete azonnal megtörte Vance lendületét.

– Vance – mondta Calvin nyugodt, mély hangon. – Tévedsz egy dologban. Itt semmi sem a tiéd, amit nem vérrel vagy csalással szereztél. És ez a lány… ez a lány nem bujkol többé.

Vance elnevette magát, de a nevetése hamis volt, és a szemeiben ott csillogott a félelem. – Bolond vagy, Ward! Egy senkiért eldobod az egész életedet? Egy szegény, semmiházi lányért, akinek a neve sem számít senkinek?

– Az ő neve Edith Sayre – mondta Calvin, és a hangja olyan erővel zengett, hogy a lovak is megreccsentek a karám mellett. – És a papírok, amiket keresel, már nincsenek nálam. Tegnap este elküldtem őket a szövetségi ügyésznek Saint Louis-ba, egyenesen a kormányzó asztalára.

Vance arca hirtelen halálhófehér lett. A keze görcsösen rándult a pisztoly felé. – Te… te megátalkodott…

– Húzd meg a ravaszt, Vance – mondta Calvin, és egyetlen millimétert sem mozdult, a szeme meg sem rezzent. – De tudd meg: ha most lősz, nemcsak egy embert ötszörözöl meg, hanem a saját sírodat is ásod meg. Mert a felelősségre vonás már úton van.

A bérgyilkosok egymásra néztek. A milícia egyenruhája mögött ott bujkáló bűnözők érezték, hogy a helyzet megváltozott. Nem egy védtelen lányról volt szó többé; egy olyan birodalomról, amely készen állt a harcra. Vance lassan elengedte a fegyverét, a kezremegése pedig elárulta a teljes vereségét. Megfordult, felpattant a lovára, és anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, sarkon fordult, majd a embereivel együtt elviharzott a porban.

Később, amikor a nap leáldozott a texasi horizonton, és a puszta narancssárga és lila színekbe borult, Calvin és Edith a verandán ültek, a hűvös esti szellőben.

Edith mély levegőt vett. Olyan volt, mintha egy tízéves kő esett volna le a szívéről. A félelem, ami régóta fojtogatta, végre elszállt. Odapillantott Calvinre, aki a széke támlájának dőlve, egy pohár bourbont tartott a kezében.

– Azt hitted, hogy tényleg elküldtem a papírokat a kormányzónak? – kérdezte hirtelen Edith, egy pici, ritka mosollyal az arcán.

Calvin odanézett rá, és a szemeiben megcsillant a csillagfény. – Nem. A papírok még ott vannak a fiókomban, biztonságban. De Vance ezt soha többé nem fogja megkockázni, hogy ellenőrizze. Mert tudja, hogy ha még egyszer a közeledbe jön, nem papírokkal fogok válaszolni.

Edith elhallgatott. A szíve gyorsabban vert, de ezúttal nem a félelemtől. – Miért tetted ezt, Calvin? – kérdezte halkan, szinte félve a választól. – Alig ismersz. Te vagy a leggazdagabb ember a környéken, én meg… én meg csak egy lány vagyok egy fakult barna ruhában.

Calvin letette a poharát az asztalra, odalépett Edith székéhez, és leguggolt elé, hogy a tekintetük egy magasságban legyen. Megfogta a lánynak a kezét, és a hüvelykujjával lágyan megsimította a csuklóját.

– Azért, mert egész életemben olyan nőket kerestem, akik azt mutatták, amivé válni akartam – mondta Calvin mély, őszinte hangon. – De te… te voltál az első, aki mert önmaga lenni előttem. Nem a vagyonomat vetted figyelembe, nem a nevet, hanem azt az embert, aki itt ül veled szemben. És Edith… nem akarlak elengedni. Soha többé.

Edith könnyes szemmel elmosolyodott, de most már boldogság ragyogott az arcán. A múlt sötét árnyai eltűntek a távolban, és a texasi határvidéken, a lemenő napfényben, végre rá talált arra az otthonra, amiről sosem mert álmodni.