Calvin felállt, odalépett az asztalhoz, de nem nyúlt az ételhez. – Nem kell magyarázkodnod, Edith. De ha már itt vagy, van valami, amit tudnod kell. A tegnapi jelenet óta a városban már zúgolódnak. A hölgyek családjai nem fogják ezt ilyen könnyen annyiban hagyni. Különösen a Vance család; az ő lányuk volt a zöld ruhás, és az apja nagy befolyással bír a helyi bankban. Azt hiszik, hogy megsértettem őket a te kedvedért.
Edith elfehéredett. – Akkor… akkor azonnal el kell mennem. Nem akarom, hogy bajba kerüljön miattam, Mr. Ward. Magának nincs szüksége egy olyan emberre a nyakán, mint én, akinek a múltja…
– Múltja? – vágott közbe Calvin, és a hangja hirtelen élessé vált, de nem dühösen, inkább kutatóan. – Itt van a kutyás temetés, Edith. Tegnap óta ezen gondolkodom. Milyen múlt az, ami miatt ennyire félsz? Miért remeg a kezed, amikor valaki túl közel hajol hozzád? Kiől vagy miől bujkálsz Saint Louis-ból?
A szoba levegője megfagyott. Edith hátralépett egyet, a keze akaratlanul is a mellkasára szorult. A titok, amit hónapok óta őrzött, a rettegés, ami éjszakánként ébren tartotta, most ott lebegett kettejük között. Ha most elmondja az igazságot, Calvin talán elfordítja a fejét. Talán ő is úgy dönt, hogy a lány nem érdemel mást, csak a törvény szigorát.
De ahogy Calvinre nézett, látta a férfi szemében a hajthatatlan igazságvágyat. Calvin Ward nem volt olyan ember, akit holmi suttogásokkal meg lehetett volna ijeszteni. Ő maga is saját kezűleg építette fel az életét a semmiből; ismerte a bűnöket, a túlélést és a veszteséget.
– A nevem… nem Sayre – suttogta végül Edith, és a hangja alig volt hallható a csendben. – Vagyis, Sayre az édesanyám leánykori neve. De az apám… az apám nem egy egyszerű farmer volt.
Calvin nem mozdult. Várta a folytatást, a tekintete egy pillanatra sem rezzent meg.
– Ismeri a tíz évvel ezelőtti bankrablásokat Missouri államban? – kérdezte Edith, és a könnyei újra megjelentek a szemében, de ezúttal nem a félelemtől, hanem a szégyentől. – Ahol a Vance és a többi bankár összeesküdött, hogy elvegye a kisebb farmerek földjét? Az apám… az apám ott volt. Nem rabló volt, Mr. Ward. Ő volt az, aki megpróbálta leleplezni őket. Dokumentumokat gyűjtött a korrupciójukról, a sikkasztásokról, amiket a helyi elit művelt. Egy éjszaka… a házunk éjszaka kigyulladt. Az apám odalent égett a papírokkal együtt. Anyám és én csak a szerencsnek köszönhetően menekültünk meg. És azóta… azóta a Vance család emberei keresnek engem. Azt hiszik, hogy nálam vannak azok a dokumentumok. Azt hiszik, hogy bosszút akarok állni.
A csend mély volt és súlyos, mint a vihar előtti pusztaság. Calvin emésztette a hallottakat. A darabok lassan a helyükre ugrottak: a lány óvatossága, a szegénysége, a menekülése, és az, hogy Vance úr miért nézett olyan gyűlölettel rá tegnap este a bálteremben. Nem csupán egy sértett hiúságú apa volt ott; egy olyan ember állt szemben vele, akinek a sötét múltja most ott ült az íróasztala előtt, a saját házában.
– És nálad vannak azok a dokumentumok, Edith? – kérdezte Calvin halkan, szinte gyengéden.
Edith egy pillanatig habozott. Aztán lassan, remegő kézzel nyúlt a fakult barna ruhája belső bélése felé. Egy kis, viaszosvászonba csomagolt, megsárgult papírcsomagot húzott elő, amelyen a pecsétek még az apja kézírását viselték. Letette az asztalra.
– Itt vannak – mondta. – Minden egyes bizonytakodás, aláírás, banki kimutatás. Ezt akarták elvenni tőlem. Emiatt kellett bujkálnunk éveken át, városról városra, nincstelenül. Ha Vance úr megtudja, hogy itt vagyok… nemcsak engem tesz tönkre, de téged is, Calvin. Mert a befolyása éri a helyi bírót, a seriffet, sőt, még a kormányzót is.
Calvin nem nyúlt a papírokhoz. Csak nézte a kis csomagot, majd lassan felnézett Edithre. Az arca kemény volt, de a szemeiben ott izzott az a vad, hajthatatlan tűz, ami miatt egész Texasban hírnevet szerzett magának. Senki sem mert ujjat húzni Calvin Warddal – még Vance úr sem, aki eddig azt hitte, hogy ő tartja kézben a megye gazdasági szálait.
– Vance azt hiszi, hogy ő az úr ezen a vidéken – mondta Calvin alig hallhatóan, de a hangjában olyan fenyegető erő rejtőzött, hogy Edith akaratlanul is hátrább lépett. – De elfelejti, hogy ezen a határvidéken nem a papírok vagy a bankok uralkodnak, hanem azok, akiknek van bátorságuk szembenézni az igazsággal.
– Calvin, ne! – kiáltott fel Edith, és átkapta a kezét a férfi karján. – Túl nagy a kockázat! Ha szembeszállsz velük, elveszítheted a rancsodat, a vagyonodat, mindent, amiért megdolgoztál!
Calvin lepillantott a kezére, amely a karján nyugodott. A lánynak ujjai hidegek voltak, de az érintése melegséggel töltötte el a szívét. Lassan ráborította a saját nagy, kérges kezét Edith kezére, és mélyen a szemébe nézett.
– Edith – mondta határozottan, minden egyes szót külön-külön hangsúlyozva. – Én nem azért építettem fel ezt a birodalmat, hogy egy maréknyi korrupt gazember diktálja nekem, kit engedhetek be a házamba, és kit védhetek meg. Ha Vance háborút akar, megkapja. De te… te mától nem bujkolhatsz többé.






