– Senki – felelte a lány ridegen, és a hangjában felcsendülő keserűség mélyről jött. – Egyedül vagyok a világon. És néha jobb ez így. Senkit sem terhelek a bajaimmal.

Calvin mély levegőt vett. Megértette, hogy a lánynak titkai vannak. De ahelyett, hogy elriasztotta volna, ez csak még jobban felkeltette a kíváncsiságát. Az 1880-as évek vad, változó határain mindenki rejtegetett valamit: múltat, bűnöket, elvesztett vagyont vagy rossz döntéseket. Calvin maga sem volt szent; a vagyonát vérrel, verejtékerrel és kíméletlen kemény munkával építette fel egy olyan vidéken, ahol a gyengék nem sokáig maradtak életben. De amíg mások a múltjuk elől menekültek, Edith szemében nem gyávaságot látott, hanem egy olyan vihart, amelyet egyedül próbált megfékezni.

– Ma este nem mész sehova, Miss Sayre – mondta határozottan Calvin, elrugaszkodva a kandallótól. – A vihar kint egyre erősödik, a vasútállomás felé vezető utat pedig elmosta az eső. Itt maradsz a vendégházban éjszakára. Holnap reggel pedig… holnap reggel beszélünk a vonatjegyről. De csak miután elmondod, miért félsz ennyire tőlem.

– Nem tőled félek, Mr. Ward! – vágott vissza Edith, hirtelen felpattanva a székből, az arca kipirult az indulattól. – Magától senki sem fél, mindenki csak imádja! De én nem tartozom a rajongói táborába. Nem akarok semmit a pénzéből, amit nem szolgáltam meg, és nem akarom, hogy bárki is kegyelmet gyakoroljon rajtam!

A szobában csend lett. A cselédek, akik a konyha felé vezető folyosón hallgatóztak, azonnal elhúzódtak. Senki sem mert így beszélni Calvin Warddal a saját birtokán. Évek óta senki sem emelte fel a hangját vele szemben.

Calvin nem dühödött be. Sőt, a szájának a sarka egy picit megmoccant, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly húzódott ki rajta. Lassan elindult felé, és mivel magasabb volt, Edithnek hátrafelé kellett lépnie, amíg a válla neki nem ütközött a hűvös kőfalnak.

– Akkor bizonyítsd be – súgta Calvin, miközben olyan közel hajolt hozzá, hogy Edith érezte a férfi kölni, a dohány és a friss bőr illatának keverékét. – Bizonyítsd be, hogy nem kell a segítségem. Nézz a szemembe, Edith, és mondd azt, hogy nincs szükséged senkire a világon. Mondd azt, hogy egyedül is képes vagy túl élni a tél eljövetelét ezen a kemény vidéken, ruha, pénz és védelem nélkül.

Edith felnézett rá. A kék szempár olyan intenzíven égett, hogy a lány szinte elveszett benne. A torkában dobogott a szíve. Tudta, hogy a férfi igazat beszél. A pénze elfogyott, a cipője talka szétázott, a téli fagyok pedig már kopogtattak Texas kapuin. Ha most elmegy, kint a pusztán, segítség nélkül, talán egy héten sem éli túl.

De a büszkesége még mindig ott harcolt benne. – Inkább fagyok meg a pusztán, mint hogy valaki sajnálatból tartson magánál – suttogta, és a könnye, amelyet eddig olyan hősiesen visszatartott, kibuggyant a szeméből, végigfutva a lágy, kerek arcán.

Calvin tekintete a könnycseppre tévedt. Abban a pillanatban a kemény, kérlelhetetlen ranculajdonos álarca teljesen eltűnt. Gyengéden, szinte óvatosan – mintha valami törékeny porcelánhoz nyúlna – felnyújtotta a kezét, és a hüvelykujjával letörölte a nedvességet Edith arcáról.

A lány megrezzent az érintésétől, de nem húzódott el. – Nem sajnálatból tettelek a többiek elé, Edith – mondta Calvin sokkal lágyabb hangon, szinte simogatva a szavakkal. – Hanem mert végre valakit láttam ebben a házban. Nem egy dísztárgyat. Nem egy feleségjelöltet, aki csak a nevemre és a pénzünkre vágyik. Téged láttalak. És ez… ez olyasmi, amit nagyon régóta nem találtam meg ezen a vidéken.

Másnap reggel a napfény áttörte a viharfelhőket, és aranyló fénnyel árasztotta el a Ward-birtok hatalmas legelőit. A levegő friss volt, az eső utáni föld szaga pedig betöltötte a vidéket. A főépület alsó szintjén azonban a feszültség még mindig tapintható volt.

Mrs. Higgins, a házvezetőnő, gyanakvó szemmel nézte, amint Edith reggelivel teli tálcát visz a dolgozószoba felé. A hírek már reggelre elérték a várost: Calvin Ward elküldte az összes előkelő hölgyet, és egy ismeretlen, szegény lányt tartott meg a birtokon. A pletykafertő gyorsabban terjedt, mint a pusztai tűz, és a helyi polgárok máris rosszallóan rázták a fejüket a kocsmában.

Edith csendesen kopogott a nehézfa ajtón, majd belépett. Calvin az íróasztalnál ült, papírok és térképek gyűrűjében. Amikor felnézett, és meglátta a lányt, a szeme felragyogott. Edith ma is ugyanabban a fakult barna ruhában volt, de a haja gondosan hátra volt fogva, és bár az arca sápadt volt az éjszakai forgolódástól, a tartása sokkal határozottabbnak tűnt, mint tegnap.

– Azt hittem, már rég a vasútállomáson vagy – mondta Calvin, miközben eltolta magától a dokumentumokat, és háttradőlt a székében.

– Nem tudtam volna elmenni anélkül, hogy megköszönjem a szállást, Mr. Ward – felelte Edith, és letette a tálcát az asztal sarkára. – És… hogy tisztázzuk a tegnap estét. Nem akartam tisztelettelen lenni. Csak… nem szoktam hozzá, hogy valaki így figyeljen rám.