A szoba levegője szinte megfagyott. A drága selymek és hímzett brokátok rustikus suhogása egyszeriben elhalkult, mintha egyetlen kézlegyintéssel némították volna el a társaságot. A zöld ruhás fiatal nő – aki perceivel azelőtt még biztos volt a győzelmében – olyan arcot vágott, mintha arcul ütötték volna, a karcsú, gyöngyös szépség pedig hitetlenkedve kapkodta a levegőt. Egyetlen gazdag, előkelő udvarló sem fordított hátat a társaság színe-virágának egyetlen, szerény, fakult barna ruhás lány kedvéért. Calvin Ward azonban nem a társasági elvárások szerint élt; mindig is a saját útját járta, és most, a vendégsereg döbbent morajlása közepette, megfordult, és a személyzet felé intett egy határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal.
– Hallottátok – ismételte meg mély, mégis nyugodt hangján, miközben a cselédek tétován elindultak, hogy udvariasan, de határozottan kitereljék a feldühödött, megalázott örökösnőket és azok ambiciózus édesanyáit.
Edith Sayre ott állt a hatalmas nehézfa tölgyfa asztal közelében, lábainál a poros csizmával, amelyet még a hosszú, kényelmetlen vonatozás és a farmra vezető rögös gyalogút koptatott meg. Úgy érezte, a lába alatt eltűnik a padló. A gyomra görcsbe rándult a pániktól. Nem akart figyelmet; nem akart botrányt, és legfőképpen nem akarta, hogy egy olyan hatalmas ember, mint Calvin Ward, a fókuszába helyezze. Azért jött, mert édesanyja halála után nem maradt semmije, a birtokot elárverezték, és a helyi bíró azt ígérte, hogy Calvin Ward – aki a környék legnagyobb földesúraként néha támogatott rászorulókat – ad neki egy kis segélypénzt, amivel kifizetheti a nyugati rokonokhoz szóló vonatjegyet.
– Mr. Ward… – kezdte remegő hangon, miközben a szoba lassan kiürült, és csak a távoli kandorban pattogó tűz hangja meg a kinti esőcseppek verődése hallatszott az ablaküvegen. – Biztosan félreértett valamit. Én nem… én nem azért jöttem, hogy…
– Hogy mit csinálj? – vágott közbe Calvin, miközben lassú, megfontolt léptekkel közelebb lépett hozzá. Magas volt, széles vállú, és bár az arcát a kemény munka és a texasi nap barnította, a szeme éles, intelligens kék színben ragyogott a félhomályban. Nem viselt hivatalos frakkot, mint a városi urak; egyszeres, jó minőségű ingben és bőrmellényben volt, ami csak még jobban hangsúlyozta természetes tekintélyét. – A többség azért jött ide, Miss Sayre, hogy eljátsszon egy szerepet. Hogy azt mutassa be, amit látni szeretnék. Te az ellenkezőjét tetted. Megmondtad, hogy itt sem akarsz lenni.
Edith lesütötte a szemét, az ujjait pedig görcsösen összefonta a köténye szélén. – Mert ez az igazság. Nem vagyok idevaló. Nem tartozom ehhez a világhoz, Mr. Ward. Nincsenek szép ruháim, nincs hozományom, és ha őszinte akarok lenni, a legutolsó dolog, amire vágyom, az az, hogy egy gazdag ember kegyeiért versengjek egy olyan teremben, ahol mindenki más lenéz.
Calvin elmosolyodott. Nem gúnyosan, hanem őszinte, mély elismeréssel. Egy olyan ember mosolya volt ez, aki egész életében csak hízelgést, érdekeket és álarcokat látott a saját portáján. – Ülj le, Edith – mondta, és a kandalló melletti bőr fotelre mutatott.
– Inkább állnék…
– Ülj le – ismételte meg halkan, de határozottan. – Nem parancsolok neked, de kérlek. Úgy látom, elfáradtál. És gyanítom, hogy az az út, ami ide hozott, nem volt sima.
Edith vonakodva, de engedelmeskedett. Leült a mély, kényelmes fotelek egyikébe, amelyben szinte elmerült a teltebb idomai miatt. Calvin egy pohár friss vizet töltött egy kristálykancsóból, és átnyújtotta neki. Amikor a kezük összefonódott a pohár átvételekor, Edith érezte a férfi ujjainak melegét, és egy furcsa, bizsergő érzés futott végig a gerincén. Elrémisztette ez a közelség. Tudta jól, hogy a férfiakhoz való közelség csak bajt hoz a fejére; a múltja sötét árnyai még mindig ott lebegtek rajta, mint egy láthatatlan teher.
– Szóval – mondta Calvin, miközben nekitámaszkodott a kőből épült kandallónak, és lepillantott rá. – A bíró említette, hogy valamilyen támogatásért jössz. De amikor kinyitottad az ajtót, nem pénzért jövő kérelmezőt láttam. Olyan nőt láttam, aki valami elől menekül, vagy valamilyen nehéz terhet cipel. Melyik a kettő?
Edith szíve kihagyott egy ütemet. A férfi túl éleslátó volt. Túl veszélyesen okos. Ha Calvin Ward rájön az igazságra – arra, hogy miért égett le a szülőháza, vagy miért üldözik a nevéhez fűződő suttogások Saint Louis-ból –, nemcsak a pénzt tagadja meg tőle, de talán még a törvény őreihez is fordul.
– Csak egy vonatjegy kell, Mr. Ward – mondta mereven, elkerülve a férfi tekintetét. – Semmi más. Kifizeti a jegyet, én pedig holnap reggel felszállok a vonatra, és soha többé nem hall rólam. Ígérem.
Calvin összehúzta a szemét, miközben mérlegelte a szavait. Látta a lány feszültségét, a remegő alsó ajkat, és azt a makacs büszkeséget, amely a szegénység ellenére is sugárzott belőle. Ez a büszkeség tetszett neki a legjobban. A többi nő, aki eddig megfordult a házában, mindent megadott volna egyetlen dicsérő szóért; Edith viszont szabadulni akart tőle, mintha a figyelme veszélyt jelentene.
– És mi van a vonat túl oldalán, Edith? – kérdezte hirtelen, közelebb hajolva. – Hová mész? Kicsoda vár ott rád?






