– Ne mozdulj – suttogta Salvatore. A hangja alig volt több egy leheletnél, mégis akkora súllyal bírt, hogy Vincent egész teste megdermedt. A kést tartó ujjai elernyedtek, a penge tompa koppanással hullott a szőnyegre.
– Salvatore… – hörögte Vincent, miközben a vér a szája szélére szivárgott. – Kérlek… a vér… apám emléke…
– Apád emléke most a legnagyobb büntetésed, Vincent – mondta a don, és a szemei olyan mélyek és sötétek voltak, mint a nyílt óceán az éjszaka közepén. – Apád tudta, mi a lojalitás. Tudta, hogy a pénz elillan, a hatalom cserélődik, de ha az ember elárulja a vérét, nem marad belőle semmi, csak egy hitvány árnyék. Te ezt elfelejtetted. Megtanultad, hogyan kell öltönyt hordani, hogyan kell bort kóstolni a manhattani szalonokban, de a lelked egy utcai rablóé maradt.
Vincent mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. A bal lábából ömlő vér sötét tócsát képezett a csiszolt fán, de a fájdalom ellenére egy utolsó, kétségbeesett gúnnyal nézett a keresztapjára:
– Tedd meg, öreg. Húzd meg a ravaszt. Aztán magyarázd el a városnak, miért ölted meg a saját véredet a saját házadban. A Morettik tudják, hogy itt vagyok. Ha nem jelentkezem éjfélig, a szövetségük azonnal megindul a déli területeid ellen. Nélkülem a cégeid fele nem fér hozzá a tőkéjéhez. Megkötöttem a kezedet, Salvatore! Ha meghalok, te is elveszel!
Salvatore lassan, végtelenül nyugodtan hátrébb lépett egyetlen arasznyit, anélkül, hogy a fegyver irányát megváltoztatta volna.
– A pénz papír, Vincent. A cégek felépíthetők újra. De a becsületet nem lehet visszavásárolni a zálogházból.
A fegyver dörrenése ezúttal nem volt tompa. A negyvenötös kaliberű lövedék hangja szétrobbantotta az ebédlő csendjét, visszhangot verve a magas mennyezeten és a törött ablakkereteken át a külvárosi éjszakába.
Vincent teste egyetlen rándulással roskadt a földre. A szemei tágra nyíltak, meredten bámulva a mennyezeti freskó aranyozott szélét, miközben a lélegzete halkan, szaggatottan távozott belőle. A sötétkék öltöny szövete lassan átázott a mellkasa közepén. Nem volt több fenyegetőzés, nem volt több számítás. Csak a csend tért vissza a terembe, ezúttal véglegesen.
Salvatore egy hosszú pillanatig némán állt a holttest felett. A fegyvert leengedte a combja mellé, a füst még finoman szállingózott a csőből. Nem volt az arcán diadal, sem megkönnyebbülés. Csak az a nehéz, leírhatatlan fáradtság, amit azok a férfiak hordoznak, akik túl sok halált láttak már a saját életükben ahhoz, hogy bármit is érezzenek egy újabb árulás után.
Aztán lassan megfordult.
Maya még mindig a földön ült a tálalószekrény mellett. A keze, amivel a kristályszilánkot tartotta, csuromvéres volt – a saját vére keveredett Vincentével. A lány kimerülten a falnak döntötte a hátát, a tekintete megbabonázva tapadt a padlón fekvő testre. Most, hogy a közvetlen veszély elmúlt, a sokk hulláma kezdte átvenni az uralmat a teste felett; a vállai rázkódtak, a lélegzete szaggatottá vált.
Salvatore odalépett hozzá. Nem szólt egy szót sem. Zsebre dugta a fegyvert, majd a zsebéből előhúzott egy tiszta, fehér selyem zsebkendőt. Leereszkedett a lány mellé a térdére – egy olyan mozdulat, amit Chicago legrettegettebb alvilági vezérétől még soha, egyetlen ember sem látott –, és óvatosan, meglepő gyengédséggel megfogta Maya remegő kezét.
Kinyitotta a lány görcsbe rándult ujjait, elvette a véres üvegszilánkot, és a zsebkendővel finoman letörölte a vért a tenyeréről.
– Mély a vágás? – kérdezte a férfi, és a hangjában most nyoma sem volt a korábbi jéghideg kíméletlenségnek.
– Nem… nem hiszem – suttogta Maya, és a hangja alig volt hallható. Felnézett a férfira, és a tekintetében a rettegés helyét lassan átvette a zavarodottság. – Miért… miért nem futottam el? El kellett volna futnom, amint megláttam a fegyvert a keleti szárnyban.
Salvatore ránézett a lányra. Mélyen a szemébe nézett, oda, ahol az ember igazi természete lakozik, és amit semmilyen pénz vagy hazugság nem tud elfedni.
– Azért nem futottál el, mert van benned valami, ami a legtöbb emberből már régen kihalt ebben a városban. Bátorság. És egy olyan hűség, amit nem lehet megvásárolni dollármilliókkal.
A férfi felsegítette a lányt a földről, megtámasztva a könyökét, amíg Maya szilárdan meg nem állt a lábán.
Ebben a pillanatban a folyosó felől nehéz, sietős léptek zaja hallatszott. A lövés dörrenése végül áttörte a ház falait. Négy nagydarab, fekete kabátos férfi rontott be az ebédlőbe, fegyverrel a kézben. Az élen Frank állt, a külső biztonsági szolgálat vezetője, akinek az arca a döbbenettől szürkévé vált, amikor meglátta a betört ablakot, a vért és a földön heverő holttestet.
– Don Salvatore! – kiáltotta Frank, és a fegyvere csöve ide-oda cikázott a szobában. – Az isten szerelmére, mi történt?! A lenti rendszer zárolva volt, nem kaptunk riasztást…
– Vincent volt az – szakította félbe Salvatore fagyos nyugalommal. – Kikapcsolta a belső kamerákat, és eladta a házat a Moretti-klánnak.
A biztonságiak megdermedtek. Egyikük sem mert megszólalni. Frank lassan leengedte a fegyverét, és lepillantott a halott DeLucára.
– Vincent…? A saját keresztfia?






