A márványpadlón elszórt üvegszilánkok hideg, éles recsegéssel törtek szét a vastag szőnyeg szélén, ahogy Don Salvatore Falcone teste megfeszült a masszív tölgyfa tálalószekrény árnyékában. A levegő sűrű volt a puskapor fojtogató szagától, a betört ablakon át pedig betört a késő őszi Chicago fagyos, nyers lehelete. A Michigan-tó felől érkező szél meglobogtatta a nehéz bársonyfüggönyöket, amelyekből még mindig finom, szürke füstcsík szállt fel a mennyezeti kristálycsillárok irányába.
– Főnök? – ismétlődött meg a hang a folyosó félhomályából.
A lépések nem siettek. Nem volt bennük az a kapkodó riadalom, ami egy hűséges testőrtől elvárható lett volna egy eldördülő lövés után. Lassú, megfontolt koppanások voltak, egy méretre szabott, bőrtalpú cipő tompa üteme a csiszolt parkettán.
Salvatore nem válaszolt. Bal kezével némán a földre szorította a lányt, Mayát, aki a fegyver dörrenése előtt egyetlen másodperccel lerántotta őt a biztos halálból. A don jobb keze kőkeményen markolta a nehéz, matt fekete fegyvert, a hüvelykujja hangtalanul pöccintette le a biztosítót. Hatvankét éves volt, de az izmai, az érzékei és a túlélési ösztönei ugyanolyan élesek maradtak, mint negyven évvel korábban, amikor a South Side sikátoraiban még késsel kellett megvédenie a kabátját.
Maya teste remegett mellette. Az apró, fehér kötényes szobalány a hideg kőhöz préselte a homlokát, a fogai úgy vacogtak, hogy szinte visszhangzott az ebédlő kísérteties csendjében. Salvatore érezte a lány pulzusát a vékony vállán át: vadul, eszeveszetten vert, mint egy sarokba szorított kismadáré.
– Ki az? – suttogta Salvatore alig hallhatóan, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a boltíves ajtónyílásról.
Maya nem emelte fel a fejét. Csak a szája mozdult meg, és a lehelete alig észrevehető párát képezett a hideg kövön:
– Vincent úr… Ő az.
Salvatore arca egyetlen millimétert sem rezzent, de a szeme sarkában egy vékony ér megfeszült. Vincent. Vincent DeLuca. Nemcsak a legfőbb tanácsadója, nemcsak a könyvelője és a szindikátus jogi pajzsa, hanem a keresztfia. Az a férfi, akinek az apja Salvatore mellett halt meg egy raktártűzben harminc évvel ezelőtt, és akit Salvatore a saját fiaként nevelt fel, a legjobb keleti parti egyetemekre küldött, és akinek a szobája éppen a keleti szárny végében volt berendezve. Vincent tegnap este érkezett meg New Yorkból azzal az indokkal, hogy a szövetségi adóhatóság vizsgálatának részleteit kell átbeszélniük négyszemközt. Ő volt az egyetlen ember a házban a szolgálókon és a külső biztonsági őrségen kívül, aki fegyverrel léphetett át a biztonsági kapun.
– Don Salvatore? Bent van? – szólt be újra a hang, ezúttal közelebbről.
A folyosó sötétjéből lassan kibontakozott egy sziluett. Nem viselt kabátot, csupán egy makulátlan, fehér pamutinget és sötétszürke öltönynadrágot. A mandzsettái fel voltak hajtva, mintha csak az íróasztala mellől ugrott volna fel egy pohár vízért. A jobb kezét a háta mögött tartotta, a baljában pedig egy lapos, bőrborítású mappát szorongatott.
– Itt vagyok, Vincent – mondta Salvatore, és a hangja olyan volt, mint a sírkőre hulló kavics. Mély, rideg, megfellebbezhetetlen.
A férfi megállt a küszöbön, alig két lépésre a tölgyfa ajtófélfától. Nem lépett be teljesen az ebédlőbe, mintha ösztönösen érezte volna, hogy a padlón heverő üvegszilánkok határvonalat jelentenek az élet és a halál között. Az arca sápadtnak tűnt a félhomályban, de a tekintete hideg maradt, és amikor a szeme a falba fúródott golyó ütötte nyomra tévedt, a szája sarka alig észrevehetően megrándult.
– Mi történt itt, don Salvatore? – kérdezte Vincent, miközben lassan körbepillantott. – Hallottam a dörrenést a szobámban. Az ablak… odakintről lőttek? Egy orvlövész a tópartról?
– Nem odakintről jött a golyó, Vincent – felelte a don lassan, miközben elmozdult a tálalószekrény takarásából, de a fegyverét nem engedte le. A cső közvetlenül Vincent mellkasára szegeződött. – Az ablakot valóban átütötte a lövedék, de a szög furcsa. Nagyon furcsa. Túl magasan van ahhoz képest, hogy valaki a part menti sziklák közül lőtt volna. Egy ilyen lövés csak akkor találja el a fejtámlámat fentről lefelé, ha a lövész a második emeleti könyvtár teraszán állt. A te szobád teraszán.
Vincent nem hátrált meg. A tekintete egyetlen pillanatra sem rezzent meg a fegyver láttán, csupán a feje dőlt kissé oldalra, mintha egy hibás számítást próbálna korrigálni egy főkönyvben.
– A könyvtár teraszán? Keresztapám, maga sokkos állapotban van. Miért lőnék én magára a saját szobámból? Én képviselem magát a bíróságon, én kezelem az összes offshore számlát. Ha maga meghal, az egész chicagói gépezet szétesik.
– Pontosan ezért tennéd – szólalt meg hirtelen Maya a földről.
A lány felállt. Bár a térde remegett a félelemtől, a tekintete meglepő határozottsággal szegeződött Vincentre. Nem a megalázkodó cseléd volt többé, hanem a tanú, aki tudja, hogy a csendje most az azonnali halálát jelentené.
– Te mégis mit képzelsz, kislány? – Vincent hangja mézédessé, de mérgezővé vált. – Menj le a konyhába, mielőtt olyasmit mondasz, amit nem tudsz visszaszívni.






