– Láttam a fekete táskát – mondta Maya, és a hangja már nem csuklott el. – Egy órával ezelőtt, amikor tiszta törülközőket vittem a keleti szárnyba. Nem kopogtam, mert azt hittem, maga lent vacsorázik a donnal. Az ajtó résnyire nyitva volt. A bőröndje az ágyon feküdt, és egy szétszerelt Remington mesterlövészpuska alkatrészei voltak benne egy hangtompítóval együtt. És a telefonbeszélgetése… hallottam, amit mondott. Azt mondta: „Kilenckor a bőrfotelben fog ülni. Mire a szirénák megszólalnak, a szerződések már az én nevemen lesznek, a gyilkosságot pedig rákenjük a Moretti-klánra.”
A csend úgy nehezedett az ebédlőre, mint egy mázsás ólomtömb.
Salvatore nem vette le a szemét a keresztfiáról. Az arcán nem a harag tükröződött – a harag a gyengék luxusa volt –, hanem az a jeges, végérvényes ítélet, amelyet évtizedeken át csak azok láttak az arcán, akik már nem élték meg a következő napfelkeltét.
– A Remington – mondta Salvatore nagyon halkan. – Apád kedvenc fegyvere volt. Én adtam neki a harmincadik születésnapjára. Te örökölted tőle.
Vincent lassan leeresztette a bal kezében tartott bőrmappát. A papírok tompa puffanással hullottak a márványra, szétcsúszva az üvegszilánkok között. Most, hogy a látszat fenntartása feleslegessé vált, a fiatal férfi arca átalakult: az intelligens, lojális ügyvéd álarca mögül előbukkant a rideg, ambiciózus ragadozó. A háta mögött tartott jobb keze lassan előrelendült. Egy kis méretű, hangtompítós Walther PPK volt a markában.
– Mindig is túl büszke voltál, Salvatore – mondta Vincent, és a hangjából teljesen eltűnt a tisztelet. – Azt hitted, ezzel a várossal mindent megvásárolhatsz. Apám hűséges kutyaként szolgált téged harminc éven át, és mi lett a jutalma? Egy sírhely a külvárosi temetőben, meg egy aranyóra, amit a nyakamba akasztottál, miközben elmagyaráztad, hogy a „család” az első. De a te családodban csak te számítasz. Mindenki más csak golyófogó.
– Apád a testvérem volt, Vincent – válaszolt a don, miközben a fegyverét tartó kéz egyetlen millimétert sem remegett. – Az életét adta értem, én pedig az enyémet adtam volna érte. Téged a saját fiamként neveltelek. Te ülhettél volna a helyemre, ha eljön az ideje.
– Mikor jött volna el az ideje?! – vágott vissza Vincent, és a szemeiben felizzott a régóta táplált gyűlölet tüze. – Hetvenévesen? Nyolcvanévesen? Amikor már a szövetségi börtönben rohadunk mindannyian a te elavult módszereid miatt? A világ megváltozott, öreg! Ma már nem zsarolással és sikátori verésekkel irányítják Chicagót, hanem adatokkal, alapítványokkal és politikai tőkével. A Moretti-klán megértette ezt. Ők hajlandóak voltak tárgyalni. Kész szerződésünk van a kikötői tranzitjogok átvételére. Az egyetlen akadály te voltál. A te merev, vén agyad, ami képtelen volt felfogni, hogy a te időd lejárt.
– A Morettik – mosolygott Salvatore, de a mosolya hidegebb volt, mint a decemberi fagy. – Azok a Morettik, akik harminc éve felgyújtották apád raktárát? Azok a Morettik, akik miatt árva lettél? Velük szövetkeztél ellenem?
– Ők legalább üzletemberként kezelnek, nem pedig egy engedelmes inasként! – emelte fel kissé a fegyverét Vincent. – És most vége. A külső őrök nem fognak bejönni, Salvatore. A rádiófrekvenciát lezárattam a lenti biztonsági központban. Senki sem hallotta a tompa pukkanást, a sziréna pedig csak akkor fog megszólalni, amikor én kimegyek a főkapun, mint a szerencsétlenül járt túlélő, aki nem tudta megmenteni a szeretett keresztapját a „külső merénylőtől”.
– Egy dolgot kifelejtettél a számításaidból, Vincent – mondta Salvatore, miközben lassan, alig észrevehetően testsúlyt helyezett a bal lábára.
– Ugyan mit, öreg?
– Azt, hogy ez a ház az én terveim alapján épült. Nem apádé, nem a Morettiké. Az enyém.
Vincent gúnyosan felnevetett, de az ujját a ravaszra szorította. Nem akart több szót vesztegetni. Tudta, hogy minden másodperc növeli a lelepleződés kockázatát. A Walther csövét Salvatore homlokára emelte, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, Maya mozdult meg.
A lány nem kiáltott. Nem futott el. A földön heverő törött kristálytálca egyik súlyos, hegyes szilánkját kapta fel, és kétségbeesett, vakmerő ugrással egyenesen Vincent térdének vetette magát. Az éles kristály mélyen belevágott a férfi lábszárába, pontosan az inak és a vádli találkozásánál.
Vincent felüvöltött a váratlan, hasító fájdalomtól. A keze megbicsaklott, a Walther hangtompítós csöve lefelé rándult, és a lövedék tompa pukkanással fúródott a tölgyfa padlóba, alig néhány centire Salvatore lábujjaitól.
Salvatore azonnal cselekedett.
Nem lőtt azonnal a mellkasára. Két hatalmas, kimért lépéssel ott termett a megingó fiatalember előtt. A bal kezével vasmarokként ragadta meg Vincent csuklóját, felfelé feszítve azt, miközben a nehéz Colt acél markolatával teljes erőből halántékon vágta a támadót.
A csont tompa, száraz roppanással találkozott a fémmel. Vincent hátratántorodott, a Walther kicsúszott az ujjaiból, és csilingelve csúszott végig a parkettán, megállva az ablak alatt. A fiatal férfi a falnak dőlt, az arcának jobb oldalát azonnal elöntötte a sötét, forró vér, de a tekintetében lévő veszett düh még nem aludt ki. Kétségbeesetten nyúlt a zakója belső zsebébe egy rejtett késért, de Salvatore nem adott neki második esélyt.
A Colt csöve Vincent torkának lágy részéhez nyomódott, olyan erővel, hogy a fiatalember feje hátracsapódott a tölgyfa lambériának.






