Matilde ránézett a férfira, majd végignézett a tanyán: a frissen meszelt konyhaablakon, a kerítésre akasztott tiszta konyharuhákon, Nandón, aki éppen egy vadlovat próbált megülni, és Tiburción, aki hangosan kiabálva adott neki tanácsokat.

Matilde elmosolyodott, és a bőrzacskót Santiago kezébe nyomta.

— Mire költenék én a városban? — kérdezte könnyedén. — Ott nincs harminc éhes szám, akiknek meg kell főzni a reggelit, és nincs egy makacs hegyi ember sem, akinek emlékeztetnie kell magát arra, hogy néha pihenjen is. Ezt a pénzt tedd félre, Santiago. Kell egy nagyobb tűzhely a konyhába, mert jövő télen talán még több helyre lesz szükségünk az asztalnál.

Santiago megfogta a nő kezét, ujjai összefonódtak az övéivel, és először életében nem érezte a hegyek magányát. A Los Cedros többé nem egy elhagyatott tanya volt a világ végén. Otthon lett.