A harminc férfi egyszerre tört ki nevetésben, amely megtöltötte az egész völgyet, és elűzte a tél minden hidegét. Ahogy a munkások nevetve és lökdösődve megindultak a mosdó felé, Santiago a tornácon maradt Matilde mellett.
— Köszönöm — suttogta Matilde, a férfira nézve. — Azt, amit a bankról mondtál… igaz volt?
Santiago halványan elmosolyodott, és a távolodó hegyi utat nézte, amelyet lassan elborított a friss hó.
— A bank igazgatótanácsáról szóló rész? Egy szava sem volt igaz. De a rendőrfőnök valóban a barátom, és holnap reggelre minden papír az asztalán lesz. Tavaszig pedig az út le lesz zárva, Matilde. Itt biztonságban vagy.
Matilde kinézett a fehérbe öltözött hegyekre, majd vissza a konyha meleg fényére, ahol harminc férfi várta, hogy asztalhoz üljön. Életében először nem érezte úgy, hogy túl sok helyet foglal el a világban. Pontosan annyi helyet foglalt el, amennyi megillette.
—
A karácsony előtti utolsó éjszakán a hó olyan sűrűn hullott a Sierra Madre csúcsaira, hogy a világ teljesen elszigetelődött a Los Cedros tanyától. A völgybe vezető egyetlen szekérút eltűnt a kétméteres hótakaró alatt, a fenyők ágai meghajoltak a fehér teher súlya alatt, és a kinti fagy csontig hatoló volt. Bent azonban, a hosszú, fagerendás ebédlőben olyan meleg és zajos élet uralkodott, amilyet a tanya falai évtizedek óta nem láttak.
Matilde már három napja készült erre az estére. Nem voltak drága hozzávalói, sem városi fűszerei, de a raktárban talált aszalt gyümölcsökből, kukoricalisztből, disznózsírból és fahéjból olyan ünnepi lakomát varázsolt, amelynek illata már délután óta belengte az egész épületet. A hosszú faasztalok közepére fenyőágakat és piros bogyókat rendezett el, a petróleumlámpák üvegét pedig olyan fényesre suvickolta, hogy az egész terem aranybarna fényben úszott.
A harminc férfi tiszta ingben, megfésülködve, szinte ünnepélyes csendben ült az asztaloknál. Olyan emberek voltak ezek, akiknek az elmúlt években a karácsony csak egy újabb hideg éjszakát jelentett egy pajta sarkában vagy egy kocsmában, ahol senki sem kérdezte meg a nevüket. Most azonban mindannyian egyenes háttal ültek, és úgy néztek a konyhaajtóra, mint a gyerekek.
Amikor Matilde kilépett a konyhából, kezében a hatalmas, gőzölgő tamales-szel teli fazékkal, Tiburcio felállt. A hatalmas férfi megköszörülte a torkát, és intett a többieknek. Egyszerre harminc férfi emelkedett fel a helyéről.
— Anya — mondta Tiburcio, és a hangja egy kicsit megbicsaklott a meghatottságtól. — Mi nem vagyunk jók a szavakban. A legtöbbünk már azt is elfelejtette, milyen érzés egy asztalhoz ülni valakivel, aki nem fél tőlünk, és nem néz le minket. De te… te emberszámba vettél minket.
Nando lépett előre, és egy gondosan, régi újságpapírba csomagolt tárgyat tett az asztal szélére.
— Összedobtuk, amink volt — mondta a fiú félénken. — Mindenki faragott rajta egy kicsit az elmúlt két hétben, amikor nem láttad.
Matilde letette a fazekat, és remegő ujjakkal bontotta ki a csomagot. Egy nehéz, diófából faragott konyhai vágódeszka és egy hozzá tartozó, finoman megmunkált fakanál volt benne. A deszka szélébe harminc apró rovás volt vésve, a közepén pedig egy egyszerű felirat állt: *„Az Anyánknak – Los Cedros”*.
Matilde torka elszorult. Próbált megszólalni, de csak bólintani tudott, miközben a könnyei végigcsorogtak az arcán. Évekig hallgatta, hogy ő egy teher, egy felesleges, túlméretezett hiba, akit csak sajnálni vagy kihasználni lehet. És most itt állt harminc kemény, sebzett férfi, akik heteken át faragták neki a fát a szabadidejükben, csak hogy megköszönjék, hogy meleg ételt ad nekik.
— Köszönöm, fiaim — suttogta végül, és a hangjában minden benne volt, amit szavakkal nem lehetett elmondani. — Most pedig üljetek le, mert ha kihűl a tamales, mindannyian a mosogató mellett kötitek ki az éjszakát.
A feszültség azonnal feloldódott. A férfiak nevettek, leültek, és elkezdődött a vacsora. Senki nem kapkodott, senki nem káromkodott, és amikor don Jacinto köhögni kezdett, három különböző kéz nyúlt egyszerre a vizeskancsóért, hogy töltsön neki.
Santiago az asztalfőn ült, de a tekintete szinte végig Matildén pihent. Látta, ahogy a nő mindenki tányérjára figyel, ahogy megigazítja Nando gallérját, és ahogy nevet Tiburcio egyik régi, eltúlzott vadásztörténetén. Santiago éveken át úgy élte az életét, mint egy kísértet a saját birtokán. Az öccse halála óta a tanya csak egy munkahely volt, egy hideg falakból álló erőd, ahol a bűntudatát őrizte. Matilde azonban nemcsak a konyhát takarította ki azon az első éjszakán; kisöpörte a sötétséget is a házból.
Vacsora után, amikor a férfiak visszavonultak a hálóépületbe, hogy kártyázzanak és megosszák azt az egyetlen üveg mezcalt, amit Santiago engedélyezett az ünnepre, a konyha elcsendesedett. Csak a tűzhelyben pattogó parázs adott némi fényt és meleget.
Matilde éppen az utolsó edényeket törölgette, amikor halk lépteket hallott. Santiago állt az ajtóban, kezében két bögrével és egy kis, vászonba tekert csomaggal.
— Még mindig dolgozol? — kérdezte a férfi halkan, miközben odalépett mellé, és letette a bögréket az asztalra. — Ma karácsony van, Matilde.
— A rendnek karácsonykor is meg kell lennie — válaszolta a nő mosolyogva, de letette a konyharuhát, és leült a tűzhely melletti padra.






