Santiago mellé ült, és átnyújtotta neki az egyik bögrét, amelyben forró, fahéjas almabor gőzölgött. Majd a kis vászoncsomagot is a nő ölébe tette.
— Nem kellett volna, Santiago. Már így is mindent megadtál, amire szükségem volt.
— Nyisd ki — mondta a férfi egyszerűen.
Matilde kibontotta a vásznat. Egy gyönyörű, ezüstből készült varrókészlet volt benne, finom gravírozással a fedelén, mellette pedig egy vastag, kézzel szőtt gyapjúkendő, mélybordó színben.
— Az anyámé volt — mondta Santiago, a parazsat nézve. — Amikor elment, a ládájában maradt. Arra gondoltam, szükséged lesz egy jó kendőre, ha a hegyekben maradsz.
Matilde megsimogatta a puha gyapjút, majd a férfira nézett. A tűz fénye megvilágította Santiago arcának mély barázdáit, de a szemében már nem volt ott az a jéghideg zárkózottság, amivel két hónappal korábban Pueblo Nuevóban találkozott.
— És mi lesz tavasszal, Santiago? — kérdezte Matilde halkan, őszintén. — Amikor elolvad a hó, és megnyílik az út.
Santiago lassan felé fordult. A tekintete nyugodt volt, határozott és teljesen nyílt.
— Tavasszal harminc embernek még mindig ennie kell, Matilde. És nekem is szükségem van valakire, aki emlékeztet rá, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, de a jövőt még fel lehet építeni. Nem mint szakácsnőre van szükségem rád. Hanem mint társra. Ha hajlandó vagy itt maradni egy olyan ember mellett, aki néha túl sokat hallgat, de soha többé nem engedi, hogy bárki bántson.
Matilde szíve megtelt egy olyan csendes, mély nyugalommal, amelyet még soha életében nem tapasztalt. Nem volt benne kétség, sem félelem. Felvette a bordó kendőt, a vállára terítette, és érezte, ahogy a melege azonnal átjárja.
— Azt hiszem, a fiúk amúgy sem engednének el — válaszolta egy halvány, boldog mosollyal. — Valakinek meg kell tanítania őket arra, hogyan kell rendesen megteríteni az asztalt.
—
A tél lassan engedett a szorításából, de a Los Cedros tanyán az idő mintha más ritmusban telt volna. Januárban és februárban hatalmas viharok söpörtek végig a Sierra Madrén, a szél napokig süvített a tetőgerendák között, de a konyha tüze egyszer sem aludt ki.
Matilde nemcsak főzött. Megtanította írni és olvasni Nandót és még négy másik fiatalabb munkást, akik korábban csak egy keresztet tudtak rajzolni a nevük helyére. Amikor egyik este egy medve megtámadta az egyik borjút az istálló mellett, és a két legrégebbi vaquero összekapott azon, ki hibázott, Matilde csak kiállt a tornácra a fakanalával, és addig nem adott nekik vacsorát, amíg kezet nem fogtak egymással. A tanya szabályai egyszerűek voltak, de mindenki betartotta őket, mert mindenki tudta, hogy mögöttük valódi gondoskodás áll.
Március végén, amikor a déli lejtőkön megjelentek az első zöld foltok, és a patakok újra megindultak a völgy felé, az út végre járhatóvá vált. Egy szeles kedd délutánon két lovas érkezett a tanya kapujához.
Az élen a Durango-i rendőrfőnök, egy ősz hajú, szigorú tekintetű férfi lovagolt, mellette pedig egy városi jegyző. Santiago és Tiburcio azonnal eléjük mentek, de ezúttal nem volt feszültség az udvaron.
A rendőrfőnök leszállt a nyeregből, kezet rázott Santiagóval, majd tisztelettudóan megemelte a kalapját Matilde előtt, aki a tornácon állt.
— Asszonyom — kezdte a rendőrfőnök mély hangon. — Azért jöttem személyesen, hogy lezárjam az ügyét, és átadjam ezeket a dokumentumokat. A férjét, Rogelio Salgadót januárban letartóztattuk, amikor megpróbált elszökni az államból hamis papírokkal. A kihallgatása során bevallotta, hogy ő hamisította az ön aláírását a váltókra, és ő fizette le don Eusebiót, a Pueblo Nuevo-i panzióst, hogy hamis vádat emeljen ön ellen, miután megtudta, hogy ön itt dolgozik.
Matilde a mellkasához szorította a kezét. A jegyző előrelépett, és átnyújtott neki egy pecsétes iratot, valamint egy kisebb bőrzacskót.
— A bíróság semmisnek nyilvánította a házasságát a csalás és az elhagyás miatt, asszonyom — magyarázta a jegyző udvariasan. — Minden adósságot töröltek a nevéről. Don Eusebiót pedig megbüntették a hamis tanúzásért, és kötelezték, hogy fizesse vissza az ön által előre kifizetett két havi lakbér kétszeresét. Ez van ebben a zacskóban.
Matilde átvette a papírokat és a pénzt. Hat éven át rettegett attól a naptól, amikor a törvény utoléri. Most pedig a kezében tartotta a szabadságát. Nem volt benne bosszúvágy, sem harag; csak egy végtelen, mély megkönnyebbülés, mintha egy hosszú, sötét alagút végén végre kilépett volna a napfényre.
Miután a rendőrfőnök és a jegyző elfogadtak egy bögre forró kávét és néhány friss tortillát, elindultak vissza a völgybe.
Matilde még sokáig állt a tornácon, a kezében tartva a felszabadító iratot és a kis bőrzacskót. A harminc férfi a karám körül dolgozott, a hangjuk, a nevetésük és a paták dobogása békés, ismerős zeneként töltötte be az udvart.
Santiago odalépett mellé, és csendben figyelte, ahogy a nő a kezében lévő pénzt nézi.
— Most már van elég pénzed ahhoz, hogy visszamenj a városba, Matilde — mondta Santiago halkan, bár a hangjában ott bujkált egy apró, alig észrevehető remegés. — Nyithatsz egy saját étkezdét. Senkitől sem kellene függened.






