Matilde a tornácon meglepetten nézett Santiagóra. A férfi egy pillanatra sem nézett vissza rá, de Matilde megértette. Santiago tudta, hogy ha van hivatalos bér, a végrehajtó azonnal lefoglalja, és Rogelio zsebébe vándorol. Így viszont a pénz nem létezett papíron.
Rogelio arca elvörösödött a dühtől. A finom úriember álarca egy pillanat alatt lehullott róla, és előbukkant az a kegyetlen, kicsinyes férfi, akit Matilde annyira ismert.
— Ez egy olcsó trükk! — sziszegte Rogelio. — Akkor is a feleségem! És lopással vádolják! Rendőrök, tartóztassák le! Ha nem kapok pénzt, legalább a börtönben rohadjon meg, ahol a helye van!
— Nem megy sehová — szólalt meg egy vékony, rekedt hang a tömegből.
Don Jacinto lépett előre. Az idős férfi még mindig sápadt volt a tüdőgyulladás után, vastag gyapjútakaróba burkolózva állt a hóban, de a szeme lángolt.
— Don Eusebio a panzióban egy gazember — mondta az öreg, és a végrehajtó felé fordult. — Én ott voltam azon a napon, amikor kidobta ezt az asszonyt. Én voltam az az öregember az istálló mellett, akinek odaadta az utolsó kenyerét, amikor ő maga is éhezett. Láttam, ahogy don Eusebio nevetett, amikor kidobta a bőröndjét, és hallottam, ahogy a kocsmában dicsekedett azzal, hogy lenyúlta a két havi lakbérét, mert tudta, hogy egy egyedülálló, kövér nőnek senki nem fog hinni a városban.
A végrehajtó zavartan megigazította a szemüvegét, és Rogelióra nézett.
— Salgado úr, ön azt mondta, a felesége meglopta a panzióst…
— Az az öreg bolond azt sem tudja, milyen nap van! — kiáltotta Rogelio, és egy lépést tett Matilde felé. — Matilde, azonnal gyere ide! Ne kényszeríts, hogy erőszakkal vigyelek el! Mindig is szégyent hoztál rám, de most vége! Indulsz!
Rogelio megragadta Matilde karját, hogy lerántsa a tornácról. Matilde felszisszent a fájdalomtól, ahogy a férfi ujjai a húsába vájtak.
Abban a pillanatban a levegő megfagyott.
Harminc férfi egyszerre lépett előre. A mozdulatukban nem volt semmi teátrális, nem kiabáltak, nem fenyegetőztek. Egyszerűen csak összezárták a kört. Tiburcio keze a levegőbe emelkedett, és mielőtt Rogelio pisloghatott volna, a hatalmas volt rendőr megragadta Rogelio gallérját, és egyetlen rántással elszakította Matildétől. Rogelio a hóba zuhant, finom gyapjúkabátja azonnal átázott a sártól és a latyaktól.
— Vedd le róla a kezed — mondta Tiburcio olyan mély, morgó hangon, amelytől a rendőrök hátrahőköltek. — Ha még egyszer hozzáérsz az Anyánkhoz, nem éred el a völgyet sem, nemhogy a várost.
Rogelio a hóban ülve kapkodott levegő után, rémülten nézve a fölé magasodó férfiakra. A két rendőr fegyvert rántott, de a kezük remegett. Látták, hogy ha elsütik a fegyvert, egyikük sem hagyja el élve a hegyet.
Santiago felemelte a kezét, megállítva a embereit.
— Elég, fiúk — mondta Santiago nyugodtan. Majd lenézett a hóban ülő Rogelióra, és elővett a kabátzsebéből egy vastag, bőrrel átkötött iratköteget. — Salgado úr, mielőtt feljött ide, talán nem nézett utána, kivel áll szemben. Én nemcsak marhát tenyésztek. A Durango-i bank igazgatótanácsának tagja vagyok. És tegnap este, amikor hírt kaptam arról, hogy a városban kérdezősködik a felesége után, megnézettem a saját nevét a nyilvántartásban.
Rogelio arcából kifutott minden vér.
— Miről beszél?
— Arról a három váltóról, amelyeket a felesége aláírásával hamisított meg hat hónappal ezelőtt, hogy kifizesse a kártyaadósságait — folytatta Santiago kérlelhetetlenül. — És arról a sikkasztásról a városi gabonakereskedőnél, ami miatt valójában menekülnie kellett. A rendőrfőnök régi barátom, Salgado úr. Ha most visszamegy a városba, nem a feleségét fogják letartóztatni, hanem önt.
A végrehajtó és a két rendőr döbbenten néztek Rogelióra. Az idősebbik rendőr leengedte a fegyverét, és lassan elvette a végrehajtó kezéből a papírokat.
— Igaz ez, Salgado? — kérdezte a rendőr hidegen. — Mert ha hamis vádakkal rángattál fel minket ebbe a fagyba, magam viszlek be a fogdába.
Rogelio feltápászkodott a hóból, reszketve a hidegtől és a lelepleződéstől. Nem nézett Matildére, nem nézett Santiagóra, csak sarkon fordult, és botladozva elindult a várakozó szekér felé. A végrehajtó és a két rendőr biccentettek Santiagónak, bocsánatkérő pillantást vetettek Matildére, majd követték a férfit.
Néhány perccel később a szekér kerekei már csak távoli csikorgásként hallatszottak a hegyi ösvényen, ahogy eltűntek a sűrűsödő hóesésben.
A tanya udvarán csend maradt. Matilde a tornác oszlopának támaszkodott, a szíve még mindig hevesen vert, de a mellkasából eltűnt az a régi, nehéz kő, amely hat éven át nyomta. Nando, a fiatal béres lépett oda hozzá elsőként, és óvatosan átnyújtott neki egy tiszta kendőt.
— Jól vagy, Anya? — kérdezte a fiú halkan.
Matilde ránézett a harminc férfira, akik most már ellazult vállal, aggódó tekintettel álltak előtte a hóban. Ott volt Tiburcio, az óriás, aki egy fakanál elől is engedelmesen elhátrált; ott volt don Jacinto, aki az életét köszönhette neki; és ott volt Santiago, aki nemcsak megvédte, hanem visszaadta neki a méltóságát is.
Matilde elmosolyodott, letörölt egy könnycseppet az arcáról, és megigazította a kötényét.
— Jól vagyok, fiam — mondta meleg, határozott hangon. — De ha nem mentek be azonnal megmosakodni, kihűl a leves, és esküszöm, ma este senki nem kap repetát.






