De Marcus egyetlen mozdulattal elém lépett, a keze finoman, de határozottan Derek mellkasára nehezedett. – Ne is próbáld meg, haver. Ma este már épp elég hülyét csináltál magadból.

A vendégek közül többen is elkezdték a kabátjukat szedni. A varázs elszállt. A lakásavatónak vége szakadt – nem a pezsgzősüvegek durranásával, hanem egy olyan csenddel, ami a vereség szagát árasztotta.

Nem mondtam többé semmit. Megfordultam, és elindultam a nappalin keresztül a kijárat felé. Az emberek utat engedtek nekem. Senki sem szólt egy szót sem, de a tekintetükben nem sajnálat volt, hanem valami egészen más: tisztelet. Olyan tisztelet, amit a saját erejemből vívtam ki, nem pedig azért, mert valaki kegyesen mellém ültetett a kanapéra.

Amikor kiléptem a folyosóra, a hűvös, tiszta esti levegő megcsapta az arcomat. A Seattle-i éjszaka fényei ott ragyogtak a távolban, az üvegtornyok tetején villogó piros repülőgép-jelzők pedig olyanok voltak, mint a messzi jövő apró jelzőfényei.

A liftre vártam, amikor a lakás ajarka kinyílt, és Derek lépett ki a folyosóra. A nyakkendője félrecsúszott, az inge ujját felgyűrte, és a szemeiben ott feszült a tehetetlen düh.

– Maya… – mondta, és a hangja most már szinte könyörgésbe hajlott. – Várj. Ezt… ezt meg tudjuk beszélni. Nem gondoltam komolyan Nicole-t. Csak… csak azt akartam, hogy lássd, hogy nem vagy megállíthatatlan. Hogy neked is szükséged van rám.

Megfordultam, és ránéztem arra a férfira, aki hat hónapig a mindenségemet jelentette. Most pedig már csak egy idegen volt, aki rosszul mérte fel a saját lapjait.

– Tudod, mi a baj veled, Derek? – kérdeztem halkan, miközben a lift kijelzőjén a számok lassan ereszkedni kezdtek felfelé. – Azt hitted, hogy azzal, hogy behívod a múltadat az otthonunkba, nekem kell kapaszkodnom beléd. De elfelejtetted, hogy én voltam az, aki a saját két kezével építette fel azt az életet, amit te most magától értetődőnek vettél.

A lift megállt előttünk, az ajtó zajtalanul szétcsúszott.

– Viszlát, Derek – mondtam. – És köszönöm a leckét. Tényleg megtanultam, hogy mi jár nekem.

Beléptem a fémkabinos liftbe, és megnyomtam a földszint gombját. Az ajtó lassan bezáródott, elvágva a tekintetét tőlem. Abban a pillanatban, ahogy a fémfalak lezárultak, éreztem, hogy a vállamból kitűnik az a nehéz, láthatatlan teher, amit egész házasságunk alatt cipeltem.

Amikor kiléptem a társasház üvegajtaján az utcára, a furgonom ott állt a sárga lámpa fényében. A motor simán járt, a fűtés kellemes melegséget árasztott a fülkében. Bedobtam a kulcscsomómat az utasülésre, a nagymamám házának a kulcsa pedig halkan koccant a műszerfalhoz.

Nem volt bennem félelem. Nem volt bennem kétség. Csak a kormánynál pihenő kezem biztos szorítása, és az a bizonyosság, hogy a legnehezebb útvonalat már letudtam. Mostantól kezdve minden kilométer az enyém volt.