A zsebembe nyúltam
A zsebembe nyúltam, és az ujjaim azonnal rátaláltak a fém hideg, mégis otthonos vonalára. Nem a lakáskulcs volt az – azt már reggel leadtam a portán, miután az utolsó dobozt is bepakoltam a furgon hátuljába. A kulcscsomó, amit előhúztam, csak egyetlen darabból állt: a nagymamám régi kis vidéki házának a kulcsából, amely tíz éve várt arra, hogy valaki megint életet leheljen belé.
A poharamat egyetlen határozott mozdulattal letettem a korlátra. A kristály megcsendült a kőn, és ez a vékony, éles hang mintha átmetszette volna a levegőben feszülő utolsó láthatatlan szálakat is.
Derek arca azonnal megváltozott. Az a magabiztos, mindent ellenőrzése alatt tartó mosoly, amivel eddig a vendégeket bűvölte, pillanatok alatt köddé vált, és a helyét egy hirtelen, szinte gyerekes zavar váltotta fel.
– Maya… – kezdtte, és a hangja már nem volt az a mély, parancsoló bariton, amivel három napja a mosogató alól próbált rendre utasítani. – Mi a fenét csinálsz? Ezt a baromságot fejezd be, ne égesd magad a vendégek előtt!
Nem kiabáltam. Nem emeltem fel a hangot. Az emberek ott álltak a nappaliban és az erkély ajtajában, a poharukkal a kezükben, figyelve minden rezdülésünket. Marcus és Elena az első sorban álltak; Elena szája szinte tátva maradt, amikor meglátta a szememben csillogó, tökéletes nyugalmat.
– Nem égetem magam, Derek – mondtam, és a hangom tisztán, csilingelve hatolt át az esti szürkületen. – Épp ellenkezőleg. Azt hiszem, életemben először vagyok teljesen tiszta.
Nicole ekkor elhúzódott tőle egy lépést. A tökéletes, krémfehér selyemblúza megrezzent, ahogy a válla megfeszült. Hirtelen leesett neki, hogy nem egy szerelmi háromszög fééltékeny drámájának a mellékszereplőjébe cseppent bele, hanem egy olyan sakktáblára lépett, ahol a játszma már órákkal ezelőtt eldőlt, csak őt felejtették el tájékoztatni a szabályokról.
– Derek, én… azt hiszem, nekem most el kell mennem – súgta Nicole, és máris a táskájáért nyúlt, amit az előszobai asztalkára dobott, amikor megérkezett.
– Senki sem megy sehova! – sziszegte Derek, miközben a keze félúton megállt, mint aki egyszerre próbálná visszatartani a nőt, akit felmutatott trófeaként, és elfojtani a botrányt, ami a szeme előtt omlott össze. Aztán hirtelen rám rántotta a tekintetét, és a hangja megbicsaklott a dühdtsuctól. – Te… te ezt előre kitervelted! Pakoltál? El akarsz menni? Mert ha most elindulsz ezen az ajtón, akkor felejtsd el, hogy valaha is visszajössz! Nincs visszaút, Maya! Hallod? Nincs!
A csend, ami erre a mondatra következett, olyan vastag volt, hogy szinte vágni lehetett volna. Az emberek elhallgattak a nappaliban. A háttérben szóló zene – valami lágy, idegesítően modern jazz – hirtelen nagyon idegennek tűnt ebben a feszült valóságban.
Megigazítottam a blézerem ujját. Ugyanazt a farmert viseltem, amiben reggel a mosogató alatt térdepeltem, de most valahogy nem éreztem rajta a gépolaj szagát. Csak az erőt éreztem, amit az ad, amikor az ember végre nem akar megfelelni annak, aki meg akarja alázni.
– Visszajönni? – kérdeztem, és a szám szélén egy halvány, kesernyés mosoly futott át. – Derek, drágám… miért akarnék visszajönni egy olyan helyre, ahol még a saját otthonomban is engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy ne érezzem magam kívülállónak?
Derek előrelépett egy lépést, a keze remegett a harctól. – Ez az én lakásom! Az én nevem van a tulajdoni lapon! Minden, ami itt van, az enyém! Nélkülem egy senki vagy! Egy kamionsofőr lánya, egy szerelőcsaj, aki…
– Aki az elmúlt hat hónapban kifestette ezt a lakást – vágott közbe Jenna a bejárat mellől, és a hangja élesebb volt, mint a fűrész. – Aki cserélte ki a csöveket, aki összerakta a bútorokat, amiket te még katalógusból sem tudtál volna kiválasztani, mert annyi eszed sincs, hogy megkülönböztesd a csavarhúzót a villáskulcstól!
Derek arcába szökött a vér. – Te hallgass oda, Jenna! Ehhez neked semmi közöd!
– De, közöm van – lépett előbbre Marcus, a kollégám, aki eddig csendben figyelte a jelenetet. A magas, széles vállú férfi mellkasának dőlve Derek hirtelen nem tűnt olyan nagynak. – Mert mindannyian láttuk, hogyan bántál vele. Hétfőn még a saját születésnapján is a raktárban dolgozott, miközben te itt ültél a haverjaiddal.
Nicole ekkor már az ajtónál jár, a kezében a márkás táskájával. – Derek… ezt a balhét intézd el nélkülem – mondta hidegen, majd egyetlen határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra. A lift gombját megnyomó csilingelés volt az utolsó hang, amit tőle hallottunk.
Derek megfordult, hogy utánanézzen, de a lány már rég eltűnt. Amikor visszanézett rám, a szemeiben a büszkeség utolsó szikrája is hamuvá vált. Olyan ember volt, akinek a kezéből a saját maga által ásott gödör csúszott ki.
– Szóval… – mondtam, és a kulcscsomóm a kezemben megcsörrent. – A holmim egy részét már elvittem. A többiért majd átjövök egy fuvaros csapattal, amíg te nem vagy otthon. Nem akarom kényelmetlenül érezni magam.
– Nem vihetsz el semmit! – üvöltötte Derek, és hirtelen olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni a karomat.






