A telefon képernyője felvillant a konyhapulton. Az üzenet apró betűi élesen kirajzolódtak a sötétedő szobában:
*„Tudom, hogy mérges vagy, Khloe. De ne feledd, ki nevelt fel. Ha megalázol minket szombaton azzal, hogy jelenetet rendezel, vagy nem engeded be a rokonokat, azt soha az életben nem fogom megbocsátani neked.”*
Megnéztem a szöveget. Nem volt benne egyetlen kérdés sem. Nem volt benne bocsánatkérés a hazugságokért, a hátam mögötti szervezkedésért, sem azért, hogy megpróbálták eltiporni a napomat egy olyan parti kedvéért, ami számukra csak egy újabb PR-lehetőség volt. Csak zsarolás. Tiszta, nyers, megszokott zsarolás.
Letettem a telefont, és felnéztem Grantre. Ő már ott állt mellette, csendesen figyelt. Nem kellett felolvasnom az üzenetet; az arcamról mindent leolvasott.
– Mit válaszolsz? – kérdezte halkan.
– Semmit – mondtam. – Letiltottam.
Grant szemeiben megvillant valami, ami leginkább a büszkeségre hasonlított. Megfogta a kezemet, amely még mindig enyhén remegett, és finoman meghúzta az ujjaimat.
– Ideje meghúzni a vonalat, Khloe. Nemcsak szombatra. Hanem az elkövetkező évekre is.
A következő harminchat óra úgy telt el, mint egy gondosan megkoreografált, mégis idegtépő béke előtti csend. A virágüzlet hívott, hogy megerősítsék a szállítási időpontot. A cukrász elküldte a fotót a háromemeletes tortáról, amelyen a csokoládé és a vanília finom harmóniában várt a díszítésre. A barátaim, akik tudták, min mentem keresztül a családommal az utóbbi napokban, folyamatosan írtak, támogatásukról biztosítva.
Szombat reggel az ébresztőóra ötkor csörrent meg.
Kirepültem az ágyból. Nem volt bennem az a nehéz, szorongó görcs, ami az elmúlt napokban nyomta a gyomromat. Helyette egy fura, tiszta könnyedség öntött el. Kávét főztem, átültem a teraszra a hűvös reggeli levegőre, és hagytam, hogy a nap első sugara megmellegítse az arcomat.
Ez a nap az enyém volt. Nem anyáé, nem Miley-é, és nem is a társadalmi státuszé. Az enyém és Granté.
A ceremónia helyszínéül szolgáló vidéki birtok – egy gyönyörűen felújított, XVIII. századi történelmi malom, amelyet Grant cége mentett meg az enyészettől – délelőtt tízkor kezdett megtelni élettel. A sminkes és a fodrász pontosan érkezett. A koszorúslányaim, a legjobb barátnőim, hűségesen és szeretettel vettek körül, miközben a selyemköntösömben ültem a sminkasztal előtt.
Körülbelül egy órával a ceremónia előtt a telefonom újra rezegni kezdett a sminkes táskája mellett.
Nem az én telefonom volt. Granté.
Grant belépett a szobába a készülődés közben, inget és mellényt viselt, a nyakkendőjét még nem kötötte meg. A kezében tartotta a mobilját, és furcsa arckifejezéssel nézett rá.
– Ki az? – kérdeztem, miközben a fodrász éppen a fátylamat igazgatta.
– Az apád – mondta Grant. – És úgy tűnik, megérkeztek a birtok kapujához.
Megálltam a mozdulatban.
– Az apám? És anya?
– Az apám azt mondja, hogy a főbejáratnál vannak a biztonsági őrökkel – felelte Grant, miközben a képernyőt nézte. – A biztonságiak listája pedig szigorú volt. Ahogy megbeszéltük.
Igen. Két nappal korábban, miután apám eljött hozzánk, és elismerte, hogy cserbenhagyott, leültem Granttel, és összeállítottunk egy utasítást a birtok biztonsági szolgálatának. A névsorunkon ott szerepeltek a rokonok, a barátok, a nagynénik, a nagybácsik.
De volt egy külön lista. Egy olyan lista, amelyen az állt: *„A következő személyek belépése csak a menyasszony kifejezett engedélyével lehetséges.”*
És ezen a listán két név szerepelt legfelül: *Helena Vance* (az anyám) és *Miley Vance* (a húgom).
– Mi a helyzet? – kérdeztem, miközben felálltam a fésülködőasztaltól. A hosszú, fehér csipkeruha nehezen, de kecsesen omlott le a lábam köré. A tükörben egy olyan nőt láttam, aki már nem félt a saját családjától.
– A biztonságiak nem engedték be őket, mert a neved nem szerepel az engedélyezett listán, sőt, a tiltólistán vannak – mondta Grant nyugodtan. – Az apád most hívott, hogy anyád hisztizik a kapuban, a többi rokon pedig ott rekedt mögöttük a kocsikban, mert a sor torlódik. Anya azt hiszi, hogy ez is csak egy újabb félreértés, amit gyorsan el lehetsimítani, ha beengedik őket.
A barátnőim elnémultak a szobában. A sminkes ecsetje megállt a levegőben. Minden szem rám szegeződött.
– Mit teszel, Khloe? – kérdezte a legjobb barátnőm, Lauren, aki a koszorúslányok ruháját igazgatta. – Ha most kidadog, az egész család előtted fog balhézni.
Mély levegőt vettem. Az illat, a cédrusfa és a friss rózsák keveréke betöltötte a levegőt.
– Nem megyek oda a kapuba – mondtam tisztán és határozottan. – Grant, kérlek, add ide a telefonodat.
Grant átnyújtotta a készüléket. Tárcsáztam apámat.
Két csöngés után felvette. A vonal túlsó felén fojtott kiabálás, autók dudálása és anyám hisztis hangja hallatszott a háttérben: *„Mondom nektek, hogy ez csak egy rossz tréfa! Engedjetek be azonnal, a lányom vár minket!”*
– Apa? – szólaltam meg a telefonba.
– Khloe! Hál’ Istennek! – lihegett apám. A hangja megtört volt, fáradt. – Kislányom, itt állunk a főkapunál. A biztonságiak azt mondják, valami hiba történt a nevekkel. Anya kocsiját nem engedik be, és a többi vendég is feltorlódott mögöttünk. Kérlek, szólj nekik, hogy ez csak egy adminisztrációs tévedés!






