Aztán a telefonomért nyúltam.

Megnyitottam az üzeneteket, és egyetlen sort írtam Avának.

Hé. Az a pót szobád még szabad?

A válasza másodpercek alatt megérkezett.

Mindig. Mi a helyzet?

Egyetlen másodpercre megremegett a kezem.

Nem azért, mert féltem elmenni.

Hanem mert most jöttem rá, hogy szabad.

A szombat tökéletes időjárással köszöntött be, mert hát persze hogy azzal tette. Seattle-nek kegyetlen humorérzéke van. Az ég tiszta kék volt, a levegő enyhe, az üvegtornyok úgy fogták a napfényt, mintha semmi csúf nem történhetne alattuk.

Délre már átpakoltam a fontos holmimat a furgonomba.

Nem egyszerre. Az túl feltűnő lett volna.

Egy táska, amikor lementem kávéért. A szerszámtáskám, amikor azt mondtam, hogy kell valami a munkából. A papírtörlők alá rejtett irataim egy bevásárlótasakban. Nagyapám órája a zsebemben maradt, nehezen és határozottan, a csípőmhez ketyegve.

Négykor a lakás tele volt.

Derek kollégái érkeztek meg először, túl hangosan nevetve a folyosón kézműves sörökkel és drága chipsekkel. Aztán a kondis barátai. Aztán két nő a marketingcsapatából, akik először őt ölelték meg, és csak utána köszöntöttek engem. Aztán a munkatársaim, Marcus és Elena, flanelben és bakancsban. Aztán Jenna, a középiskolás legjobb barátnőm, aki belépett, egy pillantást vetett az arcomra, és máris mindent tudott.

– Mi történik? – súgta.

– Később – mondtam.

A karjai szorosan körém fonódtak.

Zene szólt. Poharak koccantak. Valaki pezsgőt bontott, mert Derek azt mondta az embereknek, hogy ez egy fontos mérföldkő. A fényfüzérek ott ragyogtak az erkélyajtó felett. A szobának bazsalikom, bor, citromszeletek és polírozott fa illata volt.

Mosolyogva mozogtam a tömegben.

Italokat töltöttem újra.

Előételeket kínáltam.

Nevettem a megfelelő pillanatokban.

Háziasszonyt játszottam egy olyan lakásban, ami soha nem volt az enyém.

Öt óra körül Derek elkezdte ellenőrizni a telefonját.

Megigazította az ingét. Az ajtó felé sodródott. Kétszer is félbeszakított egy beszélgetést, és a folyosóra pillantott.

Az emberek észreveszik azilyesmit.

A csoportok mindig észreveszik, ha a házigazda valakit vár, aki túl sokat számít.

Aztán megszólalt a csengő.

A lakás nem lett csendes.

Rosszabb.

Tudatára ébredt.

Derek az ajtó felé indult.

Én gyorsabban mozdultam.

– Majd én – mondtam.

Megállt. Egy pillanatra aggodalom futott át az arcán. Aztán túl széles mosolyra húzta a száját.

– Persze.

Az ajtóhoz sétáltam, miközben harminc pár szem tettette, hogy nem figyel. A barátai. Az én barátaim. Az emberek hirtelen rácsodálkoztak az üvegek címkéire és a tányérokon lévő morzsákra.

Nagyapám órája ketyegett a zsebemben.

Elfordítottam a kilincset.

Nicole állt a folyosón egy olyan üveg borral, ami valószínűleg többe került, mint a bakancsom.

Gyönyörű volt. Dizájner farmer. Krém színű selyemblúz. Arany fülbevaló. Tökéletes, lágy hullámok. Olyan természetes smink, amihez valódi ügyesség kellett, hogy véletlennek tűnjön.

– Szia! – mondta vidáman. – Te biztosan Maya vagy. Olyan sokat hallottam róla… róluk!

– Hát persze – gondoltam.

De elmosolyodtam.

– Nicole – mondtam melegen. – Gyere be. Nagyon örülünk, hogy eljöttél.

Derek ott termett mellette, mielőtt az ajtó teljesen bezáródott volna.

Nem odasétált.

Ott termett.

Mintha az egész teste engedélyre várt volna.

– Nicole – mondta, és a hangja felemelkedett a nevére. – Sikerült eljönnöd.

Elvette a bort a kezétől, az ujjai éppen csak annyi ideig érintették az övét, hogy az még tagadható legyen, de elég látható ahhoz, hogy fájjon.

Néztem, ahogy a teste felé fordul.

A lágyabb mosoly.

A fiatalabb arc.

Az a mód, ahogy a figyelme kiéleződött.

És ott helyben, a bejárat előtt megértettem.

Ez soha nem Nicole-ról szólt.

Ez arról szólt, hogy Derek azt akarta, maradjak otthon, és nézzem végig, amit ő választ.

A következő egy órában pontosan azzá váltam, amit követelt.

Nyugodt.

Érett.

Nagylelkű.

Közömbös.

Hoztam Nicole-nak egy poharat, mielőtt Derek megtehette volna. Melegen bemutattam a barátaimnak. Érdeklődtem a munkája felől. Biztosítottam, hogy van helye. Gondoskodtam arról, hogy mindenki lássa, amint ezt teszem.

Ha Derek egy tesztet akart, én tanúkat akartam.

Tízpercenként rám nézett, féltékenységet keresve. Egyetlen összehúzott száj. Egyetlen éles megjegyzés. Egyetlen felvont szemöldök, amit később bizonyítékként használhatott volna.

Mindannyiszor elmosolyodtam.

Nem kedvesen.

Békésen.

Ez bizonytalanná tette.

A valódi parti ekkorra már a felszín alá költözött.

Aztán, naplemente környékén, a telefonja fölé hajolva találtam Dereket és Nicole-t az erkélyen. Túl közel voltak egymáshoz. Nem botrányosan. Rosszabbul: kényelmesen.

Egy friss üveg borral léptem ki a szabadba.

– Újratöltést? – kérdeztem.

Mindketten kiegyenesedtek.

Derek túl gyorsan elmosolyodott.

– Köszi, drágám.

Először Nicole poharát töltöttem meg.

Aztán Derekét.

Aztán a sajátomat.

A beszélgetések elhalkultak a lakásban. Jenna az ajtó félfánál állt. Marcus mögötte volt. Az emberek akaratlanul is megfordultak.

Felemeltem a poharam.

– Egy tósztot szeretnék mondani – mondtam.

A zene lehalkult.

Derek szeme összeszűkült.

– Ez nem volt benne a programban – mondta, játékosan próbálva hangzani.

– Nem – mondtam. – Nem volt benne.

Felé fordultam, mosolyogva.

– Dereknek – mondtam –, amiért pontosan megtanította nekem, hogy mi jár nekem egy kapcsolatban.

Néhányan bizonytalanul felkuncogtak.

Derek nem.

– És Nicole-nak – folytattam, hozzá fordulva –, amiért tökéletes tisztánlátást adott egy szombat estén.

Az ujjai szorosabban fonódtak a pohara köré.

Derek álla megfeszült.