„Szlava, ez nem az, aminek látszik” – próbáltam magyarázkodni, de a szavaim üresen kongtak.
„Nem az, aminek látszik?” – Szlava felénk indult, a tekintete gyilkos volt. „Akkor mi ez? Egy véletlen találkozás? Egy baráti csók húsz év után?”
Szergej elém lépett, mintha meg akarna védeni. „Szlava, kérlek. Ne csinálj jelenetet. Beszéljük meg ezt nyugodtan.”
„Beszéljük meg?” – Szlava dühösen felnevetett. „Mit beszéljünk meg? Hogy a feleségem a hátam mögött a volt férjével kavar? Abban a házban, amit én akartam felújítani?”
A szavai úgy csapódtak belém, mint a jégeső. „Szlava, kérlek. Ne tedd ezt. Én… én csak…”
„Te csak mi? Szereted őt? Még mindig szereted őt?”
A kérdése szíven ütött. Nem tudtam hazudni. „Igen. Még mindig szeretem.”
Szlava arca eltorzult a fájdalomtól és a dühtől. Olyan volt, mintha fizikailag megütöttem volna. „Akkor miért mentél hozzám feleségül? Miért raboltad el az életem húsz évét?”
A kérdése jogos volt. De nem tudtam rá választ adni. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy miért voltam annyira dühös Szergejre, hogy képes voltam eldobni az igaz szerelmet, és hozzámenni egy férfihez, akit sosem szerettem igazán.
Szlava tekintete Szergejre tévedt. „És te? Te miért jöttél vissza? Hogy tönkretedd az életemet? Hogy visszavedd, ami a tiéd volt?”
„Nem, Szlava” – mondta Szergej nyugodtan. „Nem akarok tönkretenni semmit. Én csak meg akartam nézni a házat. Nem tudtam, hogy Natasa is itt lesz.”
Szlava dühösen felnevetett. „Hazudsz! Te is tudtad, hogy itt lesz. Te is azt akartad, hogy újra összejöjjetek.”
„Szlava, kérlek” – mondtam, miközben próbáltam megragadni a karját. De ő elhúzódott tőlem.
„Ne érj hozzám!” – ordította. „Nem akarok többé hallani rólatok! Tűnjetek el innen! Mindketten!”
Szlava szavai úgy hangzottak, mint egy ítélet. De ahelyett, hogy elmentünk volna, valami olyasmi történt, amire egyikünk sem számított.
Szlava hirtelen a fejéhez kapott, és a szemei fennakadtak. Az arca eltorzult a fájdalomtól, majd lassan a földre rogyott.
„Szlava!” – sikoltottam, és a földre vetettem magam mellette. A pulzusát kerestem, de nem találtam. „Szergej, segíts! Hívd a mentőket!”
Szergej azonnal a telefonjához kapott, és tárcsázta a segélyhívót. Én közben megpróbáltam újraéleszteni Szlavát. A könnyeim a mellkasára hullottak, a kétségbeesés elvakított.
A mentők perceken belül megérkeztek. Félreállítottak minket, és átvették az újraélesztést. Szergej átkarolt, és próbált vigasztalni, de én csak Szlavát néztem, ahogy az élettel küzdött.
Hosszú, gyötrelmes percek teltek el. Végül az egyik mentős felnézett, és a tekintete mindent elárult.
„Sajnálom” – mondta halkan. „Nem tudtuk megmenteni.”
A világ elsötétült körülöttem. A fájdalom, amit éreztem, elviselhetetlen volt. Szlava meghalt. A férfi, akivel húsz évig éltem, akit nem szerettem, de akivel felépítettem egy életet, meghalt. És a halála pillanatában azzal a tudattal hagyott itt, hogy megcsaltam, hogy elárultam.
A következő hetek olyanok voltak, mint egy rémálom. A temetés, a részvétnyilvánítások, a rokonok együttérzése… mindez üresnek és értelmetlennek tűnt. A bűntudat, amit éreztem, felemésztett. Én öltem meg Szlavát. Az én hazugságom, az én árulásom okozta a halálát.
Szergej végig mellettem volt. Támogatott, vigasztalt, de én nem tudtam elfogadni a segítségét. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg a szerelmét. Úgy éreztem, hogy a boldogságunk ára egy emberélet volt.
Egy hónappal Szlava halála után elmentem Pjotr bácsi házához. A ház, amit Szlava annyira fel akart újítani, amit én annyira meg akartam őrizni, most csak egy üres, élettelen épület volt.
Beléptem a nappaliba. A faragott felirat a falon még mindig ott volt.Natasa, te vagy az egyetlen szerelmem életem végéig.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. A szavak, amik egykor a boldogságot jelentették, most csak fájdalmat okoztak.
„Natasa” – Szergej hangja szólalt meg mögöttem.
Megfordultam. Ott állt, azzal a szomorú mosollyal az arcán, amit annyira szerettem.
„Szergej… én nem tudom ezt csinálni” – suttogtam. „Nem lehetek veled. Nem a bűntudattal, amit érzek.”
Szergej közelebb lépett. „Natasa, ne hibáztasd magad. Szlava halála nem a te hibád. Szívrohama volt. Bárhol, bármikor megtörténhetett volna.”
„De itt történt. Akkor, amikor megtudta az igazat. Én öltem meg őt, Szergej.”
„Nem te ölted meg. Ő ölte meg saját magát. Azzal a dühhel és féltékenységgel, amit húsz évig táplált magában.”
A szavai megleptek. „Miről beszélsz?”
Szergej felsóhajtott. „Szlava tudta, Natasa. Húsz évig tudta az igazságot.”
A világ hirtelen megszűnt létezni. Csak Szergej szavai visszhangzottak a fejemben.
„Tudta? Mit tudott?”
„Tudta, hogy Anna, a nő, akivel a kanapén találtál… ő az ő szeretője volt. Nem az enyém.”
A döbbenet némává tett. Szlava… szeretője volt?
„De… hogy… miért voltál te vele?”
Szergej lesütötte a szemét. „Szlava fizetett nekem, Natasa. Fizetett, hogy tartsam a számat. Azt mondta, ha elmondom neked az igazat, tönkreteszi az életemet. És én… én olyan fiatal és ostoba voltam. Féltem tőle. Féltem, hogy bántani fog téged. Ezért inkább hagytam, hogy azt hidd, én csaltalak meg. Azt hittem, így megmenthetlek tőle.”