A Férjem Berontott A Lakásunkba, Rámutatott Az Első Szerelmemre, És Azt Kiabálta: „Tudom, Mit Csináltok Ketten” – Aztán A Saját Féltékeny Dührohamából Kiszakadt Egy 20 Éves Titok, Amitől Mindkét Férfi Lefagyott, És Ami Megváltoztatott Mindent, Amit A Házasságomról Hittem.
Jóval azelőtt, hogy Szlava a lakásunkban állt, és kimondta volna azokat a szavakat, amik az életem húsz évét tépték szét, ott ült velem szemben a konyhaasztalunknál, és úgy bámult egy örökségi papírcsomagot, mintha az személyesen sértette volna meg.
„Miért hagyná rád az a vénember a házat?”
A hangja halk volt, de ismertem ezt a tónust.
Összehajtottam a papírokat, és a kávém mellé tettem. „Nem tudom.”
Szlava előrehajolt.
„Nem Szergejre. Rád.”
Itt is van.
Szergej.
Az első férjem neve majdnem húsz éven át képes volt megváltoztatni a szoba hőmérsékletét.
A ház Szergej nagybátyjáé, Pjotr-é volt, azé a férfié, aki felnevelte őt, miután elveszítette a szüleit. Nem volt valami hatalmas birtok. Egy kis vidéki ház volt, faragott fa szegélyekkel az ablakok körül, régi padlóval, egy nehéz bejárati ajtóval, és annyi földdel körülötte, amennyitől a hely úgy tűnt, el van zárva a világ többi részétől.
Szlava és én évekig beszéltünk arról, hogy pontosan egy ilyen helyet találjunk.
De most, hogy egy ilyen az ölünkbe hullott, nem tudta élvezni.
„Talán Szergejnek már annyi pénze van, hogy nincs szüksége rá” – motyogta Szlava.
Ránéztem.
„Fogalmam sincs, hogy Szergej gazdag-e, szegény-e, házas-e, elvált-e, vagy egy másik kontinensen él-e. Az ügyvéd azt mondta, hogy lemondott minden igényéről az ingatlannal kapcsolatban. Ennyit tudok.”
Szlava az arcomat figyelte.
Mindig az arcomat figyelte, amikor Szergej neve felmerült.
„Ha ez ennyire zavar” – mondtam, miközben összeszedtem a tányérokat az asztalról –, „visszautasíthatom az örökséget.”
Ez azonnal megváltoztatta.
„Nem. Miért tennél ilyet?”
Majdnem elmosolyodtam.
Egy perccel ezelőtt a ház gyanús volt. Most meg hasznos.
„Horgászhatunk ott” – folytatta. „Elmehetünk az erdőbe. Rendbe hozzuk a helyet. Jót fog tenni nekünk.”
Már úgy beszélt, mintha az övé lenne.
Azon a hétvégén együtt utaztunk ki.
Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtón, a gyomrom görcsbe rándult.
Semmi sem változott meg annyira, amennyire húsz év után kellett volna.
A régi kanapé még mindig a fal közelében állt. Vele szemben a hatalmas, fából készült ruhásszekrény. Egy könyvespolc foglalt el egy sarkot. Az ablak közelében egy faragott lábú, kerek asztal állt, és a régi kályhán még mindig voltak olyan foltok, ahol a vakolat lekopott.
Szlava szobáról szobára járt, mint egy kivitelező, aki egy új projektet vizsgál meg.
„Ki kellene cserélnünk a padlót.”
Nem mondtam semmit.
„Új tapéta. Talán ezt az egész részt újjáépítjük.”
Felé fordultam. „Újjáépítjük?”
„Idővel. Tégla a külső fal körül. Hozzáadunk még egy szobát.”
Úgy tárta szét a karját, mintha a jövő már ott állt volna előtte.
„Itt fogjuk tölteni a hétvégéket. A vakációkat is.”
Ránéztem az ablakok körüli régi fa szegélyekre, és egy váratlan ellenállást éreztem feltörni magamban.
Nem akartam újjáépíteni Pjotr házát.
Meg akartam őrizni.
Nem tudtam megmagyarázni, miért.
Talán mert az örökség még mindig kevésbé tűnt ajándéknak, mint inkább egy üzenetnek, amit még nem értettem meg.
Pjotrnek semmi oka nem volt rá, hogy rám hagyja.
Nem ennyi év után.
Nem azután, hogy Szergej és én elváltunk.
Nem azután, hogy hozzámentem egy másik férfihez, és felépítettem egy másik életet.
Jogilag azonban tagadhatatlanul enyém volt a ház.
A következő két hónapban Szlava végtelenül sokat beszélt a felújításáról, miközben szinte semmit sem csinált.
Kétszer látogattunk el oda.
Az első alkalommal magával hozta a bátyját és a bátyja családját, hogy felvághasson a „mi kis vidéki házunkkal”.
A második alkalommal meghívott néhány munkatársat.
Kint főztek, használták a régi szaunát, ittak, nevettek, és körbejártak, megvizsgálva a szobákat, amelyek generációkon át egy másik családéi voltak.
Hazafelé úton Szlava azt mondta: „Tényleg fel kell újítanunk.”
„Már mondtad.”
„Ira észrevette, hogy a helynek öreg szaga van.”
Felé fordultam.
„Ki az az Ira?”
„Az új operátorunk. Szőke. Rövid haj.”
Emlékeztem rá.
A délután nagy részét azzal töltötte, hogy enyhén irritáltnak tűnt mindentől maga körül.
„Szerintem egyáltalán nem élvezte, hogy ott van.”
„Nem ez a lényeg” – mondta Szlava. „Nem szeretek más holmijai között élni.”
Más holmijai.
A kifejezés zavart engem.
Ez Pjotr otthona volt.
Előtte pedig Szergej gyermekkorának egy része.
És most Szlava úgy beszélt, mintha minden nyomukat le kellene súrolni, mielőtt élvezni tudná azt, amit rajtam keresztül szerzett meg.
Mégis, közeledett a nyári vakációnk, ezért megrendeltem a tapétát, a kültéri festéket, az ecseteket, a szerszámokat és a kellékeket.
Olyan színeket választottam, amik közel álltak az eredetihez.
Ha már változtatni fogok valamin, azt akartam, hogy a ház önmaga maradjon.
Aztán két nappal a szabadságunk kezdete előtt Szlava lazán bejelentette, hogy nem jön velem szombaton.
Rábámultam.
„Tessék?”
„Céges kirándulás.”
„Soha nem mondtál semmit egy céges kirándulásról.”
„Azt hittem, mondtam.”
„Nem.”
Megvonta a vállát.
„Mindenkit elvisznek a folyóhoz. Céges évforduló.”
Emlékeztettem rá, hogy ő volt az, aki erőltette a felújítás megkezdését.
Szlava legyintett egyet.
„Te elmehetsz előre.”
„Egyedül?”
„Mi baj van azzal?”
Nekidőlt a konyhapultnak, teljesen kényelmesen az általa épp megteremtett helyzettel.
„Matvejnek programja van a barátaival. Tiéd lesz az egész ház. Kezdd el leszedni a régi tapétát. Én úgyis utálom azt a piszkos részt.”
A férjemre bámultam.






