A düh hirtelen lángra lobbant bennem. „Esélyt? Esélyt arra, hogy elmagyarázd, mit keresett az a nő a mi ágyunkban? Hogy elmagyarázd, miért voltál te is ott, miközben én azt hittem, hogy dolgozol?”
A könnyek a szemembe gyűltek, hiába küzdöttem ellenük. A fájdalom, amit húsz évig próbáltam elnyomni, most vulkánként tört felszínre.
Szergej megvakarta a tarkóját. „Natasa, te sosem kérdezted meg, mi történt valójában.”
„Mit kellett volna kérdeznem? A saját szememmel láttam!”
„Azt láttad, amit látni akartál” – mondta halkan. „Vagy inkább azt, amit látnod kellett ahhoz, hogy el tudj menni.”
A szavai úgy csapódtak belém, mint egy fizikai ütés. „Hogy merészeled ezt mondani? Te csaltál meg engem!”
„Nem csaltalak meg, Natasa” – mondta, és a hangja most már határozott volt. „Soha.”
A csend súlyos volt. A levegő megfagyott körülöttünk. A múlt hirtelen újra íródni látszott, és én nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni az igazságot.
„Akkor mi történt?” – suttogtam végül.
Szergej felsóhajtott. „Az a nő… ő Pjotr bácsi ápolónője volt. Pjotr bácsi akkor már nagyon beteg volt. Demenciában szenvedett. Én gondoskodtam róla, de nem tudtam mindent egyedül csinálni. Felvettem Annát, hogy segítsen.”
„De miért az ágyunkban? Miért te is ott voltál?”
„Aznap éjjel Pjotr bácsi nagyon rosszul volt. Rémálmai voltak, zavart volt. Anna és én felváltva vigyáztunk rá. Hajnalban végre elaludt. Mi ketten pedig holtfáradtak voltunk. Leültünk a kanapéra… és egyszerűen elaludtunk.”
A világ hirtelen forogni kezdett velem. A szavai visszhangzottak a fejemben, megcáfolva mindent, amit húsz évig hittem.
„De te… miért nem mondtad ezt el nekem?” – Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodót találni a múlt szilánkjai között.
„Próbáltam, Natasa. De te nem hallgattál meg. Beültél a kocsiba és elhajtottál. És utána… utána már nem volt visszaút. Elzárkóztál. És én is túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy könyörögjek.”
A könnyeim most már megállíthatatlanul folytak. A felismerés, hogy húsz évig egy hazugságban éltem, hogy eldobtam a szerelmemet egy félreértés miatt, elviselhetetlen volt.
„És a fal… a felirat?” – kérdeztem halkan, a tekintetem a faragott betűkre tévedve.
Szergej elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt. „Azt nem sokkal azután faragtam bele a falba, hogy elmentél. Úgy éreztem, ha a szavaimmal nem tudom kifejezni, amit irántad érzek, legalább valami olyasmit hagyok magam után, ami örökké megmarad.”
A szívem majdnem megszakadt. „Szergej… én annyira sajnálom.”
Ő megrázta a fejét. „Nem, Natasa. Mindketten hibáztunk. De ami történt, megtörtént. Nem változtathatjuk meg a múltat.”
„De a jövőt… a jövőt talán még megpróbálhatjuk” – A szavak, mielőtt meggondolhattam volna magam, kiszakadtak belőlem. A remény egy apró szikrája gyulladt fel bennem.
Szergej rám nézett. A szemeiben a fájdalom és a vágyakozás keveredett. „Natasa… te férjnél vagy.”
A valóság hideg zuhanyként ért. Szlava. A férfi, akihez dacból, a fájdalom elől menekülve mentem hozzá. A férfi, akivel sosem éreztem azt a lángoló szerelmet, amit Szergejjel, de akivel felépítettem egy kényelmes, biztonságos életet.
„Tudom” – suttogtam. „De… nem lehetek boldog vele. Soha nem voltam az.”
Szergej megérintette az arcomat. A keze meleg volt, és az érintése oly ismerős volt, hogy majdnem beleremegetem.
„Natasa… ne csináld ezt magaddal. Én nem akarom tönkretenni az életedet.”
„Te nem teszed tönkre az életemet. Éppen ellenkezőleg. Te vagy az egyetlen, aki értelmet adhat neki.”
Szergej mélyen a szemembe nézett, és egy pillanatra azt hittem, engedni fog. De aztán hátralépett.
„Ezt nem tehetjük. Túlságosan bonyolult.”
„Miért bonyolult? Húsz éve várok erre a pillanatra, Szergej. Húsz éve várok arra, hogy újra együtt legyünk.”
„Mert én… én már nem vagyok az az ember, akibe egykor beleszerettél.”
„Miért mondod ezt?”
Szergej lesütötte a szemét. „Én is házas voltam. De a feleségem meghalt. Öt éve.”
A megdöbbenés némává tett. Szergej… házas volt? És a felesége meghalt?
„Annyira sajnálom, Szergej.”
„Ne sajnálj” – mondta halkan. „De ez a veszteség megváltoztatott. Nem tudom, hogy képes vagyok-e még szeretni. Nem tudom, hogy képes vagyok-e még valaha is boldog lenni.”
„Én hiszem, hogy képes vagy rá” – mondtam, miközben újra közelebb léptem hozzá. „És hiszem, hogy mi ketten együtt újra megtalálhatjuk a boldogságot.”
Szergej rám nézett, és a tekintetében most már nemcsak a szomorúság, hanem egy kis remény is megcsillant.
„Talán… talán igazad van.”
És akkor megtörtént, amire húsz éve vágytam. Szergej megcsókolt. A csókja olyan volt, mint egy életmentő levegővétel egy fuldokló számára. Olyan szenvedélyes, olyan mély, olyan kétségbeesett, hogy szinte fájt.
Ebben a csókban benne volt mindaz a fájdalom, amit húsz évig magunkban hordoztunk, mindaz a vágyakozás, amit elfojtottunk, és mindaz a szerelem, ami sosem múlt el.
Amikor végül elváltunk egymástól, mindketten kapkodtuk a levegőt. A világ körülöttünk elmosódott. Csak mi voltunk ketten, és a ház, ami húsz évig őrizte a titkunkat.
De a pillanat varázsa hirtelen megszakadt. A bejárati ajtó bevágódott, és a küszöbön ott állt Szlava. A szemei villámokat szórtak, az arca eltorzult a dühtől.
„Tudtam!” – ordította, és rám mutatott. „Tudtam, mit csináltok ti ketten!”
A vérem megfagyott. Hogy kerül ide? Miért jött vissza?