„Szóval felszállok egy buszra a faluba, és elkezdem a felújításodat, miközben te elmégy inni a munkatársaiddal?”
Úgy mosolygott, mintha csak nehézkednék.
„Hétfőn jövök az anyagokkal.”
Valami bennem vissza akarta utasítani.
Ehelyett hallottam magam mondani: „Rendben.”
Szombat reggel egyedül utaztam el.
Az idő meleg és világos volt, de amikor kinyitottam Pjotr régi lakatját, és belöktem a nehéz ajtót, hűvös levegő simította végig a bőrömet.
Egy pillanatra a küszöbön maradtam.
Szinte láttam Pjotrt ott állni.
És e mögött az emlék mögött jött egy másik.
Én, tizennyolc évesen.
Egy halvány levendula színű nyári ruhában.
Szergej mellettem.
Az ideges hangom, amivel minden csendet kitöltöttem, mert rettegtem, hogy a nagybátyja nem fog kedvelni.
Pjotr azokkal a komoly sötét szemekkel tanulmányozott, ami örökkévalóságnak tűnt.
Aztán valami megenyhült az arckifejezésében.
Szergej elmosolyodott.
„Elfogad téged.”
Évek óta nem gondoltam arra a pillanatra.
Bevittem a bevásárlásomat az apró konyhába a kályha mögé, és teát főztem. Aztán átöltöztem, hátrakötöttem a hajam, fogtam egy spaklit, és rákényszerítettem magam a munkára.
Bármi jobb volt a visszaemlékezésnél.
A kanapé nehezebb volt, mint amire számítottam. Az egyik lábamat a padlónak kellett vetnem, és egyszerre csak néhány hüvelyknyit tudtam húzni rajta.
„Persze” – motyogtam. „Küldd a feleséged, hogy csinálja a könnyű részt.”
Késő délutánra por borította a ruháimat.
Régi tapétacsíkok hevertek összegöngyölődve a padlón. A legtöbb részt be kellett áztatni, mielőtt elengedett volna, és a vállaim fájtak a nyújtózkodástól és a kaparástól.
Aztán arrébb mozdítottam a keskeny könyvespolcot.
A mögötte lévő tapéta másképp viselkedett.
Egy nagy lap szinte erőfeszítés nélkül vált el a faltól.
A tetején meglazult, lefelé csúszott, és egy száraz suttogással omlott a lábaim elé.
Lehajoltam, feltekertem, és belenyomtam a szemeteszsákba.
Aztán kiegyenesedtem.
Valami bele volt faragva az alatta lévő szürke felületbe.
Eleinte azt hittem, csak véletlenszerű karcolások.
Aztán felismertem a betűket.
A nevemet.
Közelebb léptem.
A szavakat réges-régen vágták közvetlenül a falba, elrejtve a tapéta alá, ahol senki sem láthatta őket.Natasa, te vagy az egyetlen szerelmem életem végéig.
A kezem lehanyatlott a spaklival.
„Nem” – suttogtam.
Húsz éven át cipeltem magamban egyetlen emléket Szergejről, mint egy lezárt sebet.
Váratlanul jöttem haza egy utazásról, és a kanapénkon találtam őt egy másik nővel.
Húsz évvel voltam fiatalabb, ostobán biztos abban, hogy a szerelem az ígéreteket véglegessé teszi.
Emlékeztem az idegen nő sötétvörös hajára.
Szergejre, aki zavartan ébredt.
A saját bőröndömre, ahogy kicsúszott az ujjaim közül.
A kétségbeesett ragaszkodására, hogy nem érti, mi történt.
Nem hittem neki.
Elváltam tőle.
És nem sokkal később, elég dühösen ahhoz, hogy a dacot összetévesszem a gyógyulással, hozzámentem Szlavához.
Most ezek a faragott szavak bámultak vissza rám.
Egyetlen.
„Hazug” – suttogtam.
A szemem égett.
A fal felé nyúltam, majd megálltam, mielőtt megérintettem volna.
Húsz év olyan gyorsan eltűnt, hogy szinte hallottam a fiatalabb énemet, ahogy felszalad a bérház lépcsőin, izgatottan, hogy lássa a férjét, akit imádott.
Aztán…
A bejárati ajtó becsapódott mögöttem.
Az egész testem megmerevedett.
Egy ostoba másodpercig azt hittem, Szlava meggondolta magát, és korábban jött.
Megfordultam.
A férfi, aki Pjotr ajtajában állt, nem a férjem volt.
És egy hosszú másodpercig egyikünk sem vett levegőt.
A férfi az ajtóban Szergej volt.
Húsz év telt el, de a szemei még mindig ugyanazok a mély, sötét tavak voltak, amikbe annak idején belezuhantam. Az arca megviseltebb volt, apró ráncok futottak a szeme sarkából, és a haja, ami egykor hollófekete volt, most ezüstösen őszült a halántékánál. De az a tartás, az a jelenlét, ami mindig is a sajátja volt, mit sem változott.
A kezemben még mindig a spaklit szorítottam. A levegő beszorult a tüdőmbe.
„Natasa” – mondta halkan. A hangja rekedtesebb volt, mint amire emlékeztem.
„Mit keresel te itt?” – A szavaim élesen, szinte ellenségesen pattantak ki a számon. A meglepetés gyorsan átadta helyét egy régi, ismerős védekezési mechanizmusnak. A seb, amit az imént emléknek hittem, hirtelen újra vérezni kezdett.
Szergej lassan belépett a házba. A tekintete körbejárt a poros, félig lecsupaszított falakon, a bútorokon, majd rajtam állapodott meg.
„Ez még mindig Pjotr bácsi háza” – válaszolta nyugodtan. „Azt hittem, üres lesz. Az ügyvéd azt mondta, te nem akarsz vele semmit kezdeni.”
„Akkor rosszul mondta” – vágtam vissza. „Mint látod, éppen a felújításon dolgozom.”
A szeme a mögöttem lévő falra tévedt. A tapéta nélküli, szürke foltra. A faragott betűkre.
Egy pillanatig megdermedt. Aztán a tekintete lassan visszatért az enyémre, és valami olyasmit láttam benne, amitől a gyomrom összeszorult. Nem bűntudat volt. Inkább valami mély, mérhetetlen szomorúság.
„Megtaláltad” – suttogta.
„Igen.” – A hangom remegett, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek tűnni. „De nem jelent semmit. Húsz éve is csak üres szavak voltak, és most is azok.”
Szergej egy lépést tett felém. Az ösztönöm azt súgta, hogy hátráljak, de a lábaim a padlóhoz gyökereztek.
„Natasa, kérlek. Beszélnünk kell.”
„Nincs miről beszélnünk, Szergej. Húsz éve elmondtunk mindent.”
„Nem. Te mondtál el mindent. Én nem kaptam esélyt.”