Mariana és Esteban kisurrantak a hátsó ajtón, felültek a lovakra, és még mielőtt a nap teljesen felkelt volna San Jacinto fölött, már a Chihuahua felé vezető főúton vágtattak.

—

Három héttel később a San Jacinto-i főtéren ugyanaz a zenepavilon állt a reggeli napsütésben, ahol néhány hete még a szégyentábla lógott. Most azonban a tér tele volt emberekkel.

A chihuahuai törvényszék bírája és egy szakasz szövetségi lovas katona állt az emelvényen. Don Ramiro Valtierrát és El Cuervót láncra verve vezették el a tömeg előtt a rabszállító kocsihoz, miközben a falu özvegyei és földművesei néma, méltóságteljes csendben nézték végig a bukásukat. A bíró nyilvánosan felolvasta Mariana Robles teljes felmentését, és elrendelte mind a tizennégy ellopott birtok azonnali visszaadását jogos tulajdonosaiknak.

Amikor a szertartás véget ért, a falu asszonyai körbevették Marianát. Nem voltak gúnyos megjegyzések, sem félrefordított fejek. Az egyik idős özvegy, akinek a földjét Don Ramiro elvette volna, megszorította a tanítónő kezét, és átnyújtott neki egy frissen sült, meleg kenyeret.

— Isten áldja meg, tanítónő — mondta az asszony könnyes szemmel. — Nélküle most mindannyian az utcán lennénk.

Mariana elfogadta a kenyeret, és a szíve megtelt azzal a csendes békével, amelyre hónapok óta vágyott. Amikor felnézett, meglátta Estebant, aki a tér szélén állt a lovai mellett. Mellette ott ült Moro, aki már gyógyult szemmel, boldogan csóválta a farkát a napsütésben.

Mariana odasétált hozzájuk, kettétörte a meleg kenyeret, és a nagyobbik darabot átnyújtotta Estebannak, a kisebbet pedig letette Moro elé.

— A falu tanácsa megkért, hogy nyissam újra az iskolát hétfőn — mondta Mariana, miközben a lovak kantárját nézte. — Azt mondták, lakást is adnak a templom mellett.

Esteban elvette a kenyeret, és egy pillanatra elkomolyodott. A tekintete végigfutott a téren, amelyet éveken át került, de most először nem a fájdalmat látta benne, hanem az új kezdet lehetőségét.

— A Los Álamos tanya kilenc kilométerre van innen — felelte Esteban halkan. — Az nem túl messze egy jó lónak, ha reggelente be kell hoznom a tanítónőt az iskolába, délután pedig vissza kell vinnem a tanyára.

Mariana elmosolyodott, és a napfény megcsillant a szemében.

— De mi lesz a veteményessel és az állatokkal, Don Esteban? Nekem már van egy főállásom.

Esteban elővette a zsebéből a jól ismert, kopott füzetet, és átnyújtotta a nőnek.

— Azt hiszem, ideje felvennünk egy új alkalmazottat a kertbe. Te pedig maradhatsz egyszerűen csak azért, mert a ház túl csendes nélküled.

Mariana átvette a füzetet, és ahogy elindultak együtt a Los Álamos felé vezető poros úton, mellettük ugrándozó Moróval, tudta, hogy a szabadsága már nem egy aláírt papíron múlik, hanem azon az emberen, aki mellett végre félelem nélkül léphetett előre.