Mariana lassan leengedte a fegyvert. A feszültség, amely órák óta tartotta benne a lelket, hirtelen elhagyta a testét, és nekidőlt a konyhaasztalnak.

— Azt hittem, meghalt — suttogta rekedten. — Honnan volt ennyi hangja a domboldalról?

Esteban halványan elmosolyodott a sötétben.

— A patakmeder visszhangzik, ha az ember tudja, hol álljon meg. És a régi marhahívó kürtöm még mindig olyan hangot ad, mint egy lovassági trombita. — Majd komolyabbra fordította a szót, és odalépett az ablakhoz, kinézve a kapunál nyöszörgő sebesült férfira. — De nem fognak sokáig hinni a trükknek. Reggelre Don Ramiro rájön, hogy nem voltak itt katonák, és akkor húsz emberrel fog visszajönni.

Mariana felegyenesedett, és a nyakában lógó rézkulcsra tette a kezét.

— Akkor nem várjuk meg a reggelt. Még ma éjjel be kell jutnunk San Jacintóba, amíg azt hiszik, hogy itt bujkálunk, és el kell hoznunk a dobozt a templomból. Utána pedig elindulunk Chihuahuába.

Esteban ránézett.

— Egyedül nem engedlek vissza abba a faluba.

— Nem is kértem — felelte Mariana, és először nézett rá úgy, hogy a tekintetében már nem volt ott a bizalmatlanság fala. — De ha velem jön, Esteban, az nem szerepel abban a füzetben, amit tegnap aláírt.

Esteban odalépett az asztalhoz, meggyújtotta a lámpát, majd elővette a füzetet, amelyben a megállapodásuk állt. Fogta a ceruzát, és írt még egy sort a lap aljára, majd aláírta.

— Most már szerepel — mondta nyugodtan. — Nyergeljünk.

—

A hajnali szürkületben San Jacinto utcái néptelenek voltak, amikor két lovas csendben besurrant a falu szélén álló öreg kőtemplom mögötti sikátorba. Esteban a lovakat az árnyékban hagyta, miközben Mariana nesztelenül besurrant a sekrestye oldalajtaján, amelyet még gyerekkorából ismert.

A templom belsejében hűvös, tömjénszagú csend honolt. Mariana odalépett a főoltár mögötti régi kőfalhoz, elhúzott egy nehéz, faragott padot, és benyúlt a laza téglák mögötti sötét üregbe. Az ujjai azonnal megtalálták a hideg, lapos vasdobozt.

Ahogy kihúzta a dobozt, és a nyakából levett rézkulccsal elfordította a zárat, a templom főbejáratának nehéz faajtaja hangos nyikorgással kinyílt.

Mariana azonnal leguggolt az oltár mögé, a dobozt a mellkasához szorítva. Léptek kopogtak a kőpadlón – lassú, tétova léptek.

— Mariana? — suttogta egy ismerős, megtört hang. — Tudom, hogy itt vagy. Mindig ide jöttél, amikor féltél a vihartól.

Eduardo állt a templomhajó közepén. Már nem volt rajta a sötét köpeny, az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Egyedül volt, fegyver nélkül.

Mariana lassan felállt az oltár mögül, kezében a nyitott vasdobozzal, a másik kezében pedig a revolverrel.

— Mit keresel itt, Eduardo? — kérdezte hidegen. — El Cuervo nem mert bejönni?

Eduardo megállt néhány lépésre tőle, és felemelte az üres kezeit.

— El Cuervo már úton van Don Ramiro birtokára, hogy jelentsen neki. Én… én nem mentem vissza. Nem tudtam. — A férfi hangja megbicsaklott, és lehajtotta a fejét. — Amikor tegnap láttalak kikötözve a téren, és láttam, ahogy odaadod a kenyeredet annak a kutyának… majdnem megőrültem, Mariana. Don Ramiro azzal fenyegetett, hogy ha nem írom alá a vádiratot, megöleti a gyerekeimet, és tönkreteszi a családomat. Azt mondta, csak megijeszt téged, hogy add át a papírokat. Nem tudtam, hogy meg akar ölni.

— De azt tudtad, hogy ártatlan vagyok — mondta Mariana halkan, és minden egyes szava úgy vágott, mint a kés. — És azt is tudtad, hogy én soha nem árultam volna el a gyerekeidet. Te viszont elárultál engem, Eduardo.

Eduardo könnyei végigcsorogtak az arcán, de nem törölte le őket. Zsebéből elővett egy összehajtogatott, pecsétes iratot, és letette az első padra.

— Ez az eredeti főkönyv Don Ramiro irodájából — mondta a férfi reszketve. — Ebben minden benne van: a megvesztegetések, Julián Salas meggyilkolásának parancsa, és az összes hamisított kölcsönszerződés. Ha ezt elviszed Chihuahuába a bíróhoz, Don Ramiro akasztófára kerül. És én is börtönbe megyek mellette.

Mariana gyanakodva nézett a papírra, majd a bátyjára.

— Miért adod ezt ide?

— Mert egész éjjel nem láttam mást, csak ahogy a téren a szemembe néztél, és én nem tudtam állni a pillantásodat — suttogta Eduardo. — Vidd el. Mentsd meg magad, és mentsd meg azokat az özvegyeket, akiket tönkretettünk. Én itt maradok, és megvárom a csendőröket.

Abban a pillanatban a sekrestye ajtaja kinyílt, és Esteban lépett be, kezében a revolverrel, készen arra, hogy azonnal lőjön. Amikor azonban meglátta a térdre rogyó, fegyvertelen Eduardót és az asztalra tett főkönyvet, megtorpant.

Mariana odalépett a padhoz, elvette a főkönyvet, és belenézett. Valódi volt. Minden egyes oldalán Don Ramiro saját kezű bejegyzései és a hamisított összegek szerepeltek.

Mariana betette a főkönyvet a vasdobozba a többi másolat mellé, bezárta a fedelet, és ránézett a bátyjára, aki még mindig lehajtott fejjel állt előtte.

— Nem bocsátok meg neked, Eduardo — mondta Mariana halkan, de tisztán. — Amit tettél, azt nem lehet egyetlen papírral jóvátenni. De ha tanúskodsz Valtierra ellen a bíróságon, az unokaöccseimnek legalább nem kell egy gyilkos cinkosának a nevét viselniük.

Eduardo csak bólintott, képtelen volt megszólalni.