A chihuahuai éjszaka fagyos sötétjében a lovak patáinak dobogása olyan volt, mint a közelgő vihar mennydörgése. A nyolc lovas körbevette a Los Álamos tanya alacsony kőfalát, fáklyáik vörös fénye pedig táncoló árnyékokat vetett az udvar száraz porára. A kapu vaslánca éles csörrenéssel feszült meg, amikor valaki kívülről lakatot tett rá.

Esteban Ochoa egyetlen gyors mozdulattal elfújta az asztalon álló petróleumlámpát. A szoba azonnal sötétségbe borult, csak az ablakrésen beszűrődő fáklyafény világította meg halványan a falakat. Moro, a félvak kutya az ajtó előtt állt, szőre felborzolódott a hátán, és mély, figyelmeztető morgás tört elő a torkából.

— Maradj távol az ablakoktól — suttogta Esteban, miközben a sarokban álló ruhásszekrény mellől elővette a régi, kétcsövű Winchester puskáját. A fegyver csöve halkan kattant, ahogy megtöltötte. — Menj be a hátsó szobába, és zárd be az ajtót belülről.

Mariana nem mozdult. A kezében még mindig ott szorongatta a bátyja által írt levelet, az ujjai fehéredtek a szorítástól. Az arca feszült volt, de a szemében nem pánik, hanem hideg, tiszta elszántság égett.

— Nem bújok el — mondta a nő halkan, határozottan. — Miattam jöttek ide, és ha felgyújtják a birtokát, az én vérem tapad majd a kezükhöz. Van még egy puska a házban?

Esteban ránézett a sötétben. Egy pillanatra látta benne azt a makacs erőt, amely miatt délután még véres csuklóval is emelt fővel sétált át a téren. Nem vitatkozott vele; tudta, hogy felesleges lenne. Odalépett a konyhaszekrényhez, kihúzta az alsó fiókot, és elővett egy rövid csövű revolvert meg egy doboz töltényt.

— Tudsz bánni vele? — kérdezte, miközben átnyújtotta a fegyvert.

— Apánk megtanított lőni, mielőtt Eduardo elkezdett volna számokat hamisítani mások helyett — felelte Mariana, és biztos kézzel ellenőrizte a dobtárat.

Kintről egy éles, öblös hang törte meg a csendet. Don Ramiro intézője, egy sebhelyes arcú, széles vállú férfi, akit mindenki csak El Cuervo néven ismert, előreléptette a lovát a tornác elé.

— Esteban Ochoa! — kiáltotta El Cuervo, miközben egy égő fáklyát emelt a magasba. — Don Ramiro üzeni, hogy nem akarja az életedet. Csak a gyilkos asszonyt akarjuk. Nyisd ki az ajtót, és add ki őt, különben öt percen belül lángba borítjuk az istállót a hat lovaddal együtt!

Esteban az ablak melletti vastag vályogfalnak vetette a hátát, és résnyire elhúzta a függönyt. Látta a nyolc férfit: négyen a tornác előtt álltak, kettő az istálló száraz szénabálái mellett várakozott égő fáklyákkal, kettő pedig a leláncolt kaput őrizte. És ott, kissé hátrébb, egy sötét köpenybe burkolózva, ott ült a nyeregben Eduardo Robles is. A bátyja arca sápadt volt a fáklyafényben, a keze görcsösen szorította a kantárt.

Esteban lassan felemelte a hangját, hogy kint is tisztán hallják:

— Nincs itt semmilyen gyilkos, Cuervo! Ha meggyújtod azt a szénát, az első golyó a te mellkasodba fúródik, a második pedig Don Ramiro könyvelőjébe!

A udvaron csend támadt. Eduardo összerezzent a nyeregben, és idegesen El Cuervo felé fordult.

— Nem ölhetjük meg Ochoát! — sziszegte Eduardo halkan, de a szél idehozta a hangját. — Neki rokona van a chihuahuai kormányzóságon! Ha megöljük, a hadsereg jön ide!

El Cuervo megvetően köpött egyet a porba.

— Don Ramiro azt mondta, hozzuk el a nőt és a ládát. Nem érdekel, ki hal meg érte. — Majd újra a ház felé kiáltott: — Háromig számolok, Ochoa! Egy…

Mariana odalépett a másik ablakhoz, és mielőtt Esteban megállíthatta volna, kilökte a spalettát. A revolver csövét pontosan arra a férfira szegezte, aki az istálló szénabálái fölött tartotta a fáklyát.

— Ha lejjebb engeded azt a fáklyát, lelőlek! — kiáltotta Mariana olyan tiszta, éles hangon, amely mindenkit meglepett a sötétben. — És te, Eduardo! Idejöttél nyolc fegyveressel a saját húgod ellen, mert félted a bőrödet Valtierra előtt?!

Eduardo arca eltorzult. Leszállt a lováról, és néhány lépést tett előre a fáklyák fénykörébe, bár gondosan ügyelt rá, hogy El Cuervo széles háta mögött maradjon.

— Hallgass, Mariana! — kiabálta Eduardo remegő hangon. — Tönkretettél mindent! Julián Salas halott, és te loptad el azokat a papírokat! Ha nem adod ide a ládát, Don Ramiro engem is börtönbe juttat! Megfizettem a taníttatásodat, kenyeret adtam a szádba, most te tartozol nekem!

— Én már régen megfizettem neked minden egyes centavót, Eduardo! — válaszolta Mariana, és a hangjában nem volt harag, csak végtelen megvetés. — Amikor a feleséged lázban feküdt, én virrasztottam mellette, miközben te Don Ramiro kártyaasztalánál ittad el a pénzt! És nem én öltem meg Juliánt. Te és Valtierra öltétek meg, mert rájött, hogyan loptátok el tizennégy özvegy földjét!

El Cuervo megunta a vitát. Intett az istállónál álló emberének.

— Gyújtsd fel! — ordította.

A férfi lefelé lendítette a fáklyát a száraz széna felé. Abban a pillanatban két lövés dördült egyszerre. Mariana revolvere és Esteban Winchestere szinte egyetlen hangként robbant fel a csendben. A fáklyát tartó férfi felordított, és elejtette a lángoló fát, ahogy Esteban golyója szétzúzta a fáklya nyelét, Mariana lövése pedig pontosan a férfi csizmája előtt csapódott a földbe, porfelhőt verve fel.