— A következő már nem a lábad elé megy! — kiáltotta Mariana.
A udvaron kitört a zűrzavar. A lovak felágaskodtak a lövések hangjától, a férfiak fedezéket kerestek a kőfal mögött, és viszonozták a tüzet. Golyók csapódtak a vályogfalba, vakolatot szórva a szobába, egy lövedék pedig betörte az ablaküveget közvetlenül Esteban feje fölött.
— Le a földre! — kiáltotta Esteban, és lerántotta Marianát a padlóra, miközben a puskájával újabb lövést adott le a kapu felé, ahol az egyik támadó próbálta célba venni a ház ajtaját.
Moro, a kutya, aki eddig a sarokban lapult, hirtelen előugrott. Ahogy az egyik támadó a tornác oldalánál próbált belopakodni a konyhaajtóhoz, a félszemű kutya hangtalanul rávetette magát, és mélyen belemart a férfi vádlijába. A támadó felüvöltött, elejtette a pisztolyát, és hanyatt esett a lépcsőn.
Esteban kihasználta a pillanatot: felrántotta a bejárati ajtót, berántotta a kutyát, és egy pontos lövéssel a lábánál találta el a lépcsőn fekvő férfit, aki azonnal kúszva menekülni kezdett a fal mögé.
Kint azonban még mindig heten voltak, és El Cuervo dühtől tajtékozva üvöltötte az utasításokat:
— Kerüljétek meg a házat! Törjétek be a hátsó ablakot!
Esteban gyorsan újratöltötte a Winchestert, de látta, hogy a töltényes doboz már majdnem üres. Három tölténye maradt, Marianának pedig négy a revolverében. A vályogfalak vastagok voltak, de a fa spaletták nem bírnak ki egy összehangolt rohamot, és ha hátulról is támadnak, nem tudják egyszerre mindkét oldalt védeni.
— Mariana — suttogta Esteban a golyózápor közepette, miközben a füst csípte a szemüket. — Hol vannak azok az iratok? Ha valóban itt vannak a közelben, meg kell tudnom, mert ha engem eltalálnak, neked el kell jutnod Chihuahuába a kormányzóhoz!
Mariana ránézett a férfira a sötétben. Látta, hogy Esteban nem azért kérdezi, hogy alkudozzon az életéért, és nem is azért, hogy elárulja őt. Ez a férfi valóban kész volt meghalni egy idegenért, csak mert látta benne azt a jóságot, amelyet a halott kisfiában is szeretett.
— Nincsenek elásva — suttogta Mariana gyorsan, miközben kilőtt egy újabb golyót a hátsó udvar felé lopakodó árnyékra. — Eduardo azt hiszi, elástam egy ládát, mert Julián mindig egy vasládában tartotta a műszereit. De a másolatok nincsenek benne. A falu templomában vannak, az oltár mögötti üregben, ahol gyerekkorunkban bújtunk el. De a kulcs, amivel a kis vasdoboz nyílik…
Mariana a nyakához nyúlt, és előhúzott a blúza alól egy vékony bőrszíjra fűzött, apró rézkulcsot.
— Ez az. Julián halála előtt egy órával adta ide, mielőtt Don Ramiro emberei elvitték a hivatalából.
Esteban bólintott, és felállt.
— Maradj itt, és tartsd szemmel a hátsó ajtót.
— Hová megy? — kérdezte Mariana rémülten.
— Van egy föld alatti vízelvezető árok az istálló mögött, ami kivezet a patakmederbe — mondta Esteban, miközben a derekába tűzte a bicskáját, és felkapta a maradék két töltényt. — Ha mögéjük kerülök a sötétben, azt fogják hinni, hogy erősítés érkezett a szomszéd tanyákról.
Mielőtt Mariana tiltakozhatott volna, Esteban besurrant a kamrába, felnyitotta a padlóban lévő csapóajtót, amely a hűvös pincébe vezetett, és eltűnt a sötétben.
Mariana egyedül maradt a sötét házban, mellette a lihegő, vérző pofájú Moróval. A golyók továbbra is záporoztak a falakra, a füst egyre sűrűbb lett, és hallotta, ahogy két férfi már a hátsó ajtót próbálja befeszíteni egy feszítővassal. A fa recsegett, a zsanérok engedni kezdtek.
Mariana felemelte a revolvert, két kézzel megmarkolta, és a hátsó ajtóra szegezte. Tudta, hogy csak négy lövése van. Ha elhibázza, vége.
Ekkor azonban kintről, a kőfalon túlról, a patakmeder irányából hirtelen éles puskalövés dördült. Ezt követte egy második, majd egy éles, füttyentő jelzés, mintha egy egész lovascsapat készülne rohamra.
— Itt vannak a szövetségiek! — kiáltotta egy mély, torzított hang a sötétből, valahonnan a domboldalról. — Körbevettük a tanyát! Dobjátok el a fegyvert!
A hatás azonnali volt. El Cuervo emberei megtorpantak. A két férfi, aki a hátsó ajtót feszítette, azonnal eldobta a vasat, és a lovaikhoz rohant.
— Csapda! — üvöltötte Eduardo pánikba esve, miközben kétségbeesetten próbált felmászni a nyeregbe. — Mondtam, hogy ne jöjjünk ide! Ez egy csapda!
— Nyeregbe! — ordította El Cuervo, és két vaktában leadott lövés után maga is a lovára vetette magát.
Mivel a kaput korábban ők maguk zárták le lánccal, pánikba esve próbálták szétlőni a lakatot. Két lövés után a lánc lehullott a porba, és a nyolc lovas őrült vágtában elmenekült a sötét éjszakába, hátrahagyva a fáklyákat és a sebesült társukat is a kapu mellett.
—
Percekig csak a szél süvítése és a távolodó paták dobogása hallatszott. Mariana nem mozdult az ajtó mellől, a keze még mindig a revolver ravaszán pihent, amíg meg nem hallotta a pinceajtó halk nyikorgását.
Esteban lépett elő a sötétből, ruhája csupa sár és por volt, a homlokán egy vékony vércsík húzódott, ahol egy repülő faszilánk megsebezte, de sértetlen volt. Ahogy meglátta Marianát sértetlenül állni a szoba közepén, egy mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.
— Elmentek — mondta Esteban, letéve a puskát az asztalra.






