A hegyi szél hirtelen elállt, mintha még a fenyők is visszatartották volna a lélegzetüket a Los Cedros tanya udvarán. A frissen esett hó ropogott a csizmák alatt, a hideg pedig szinte kézzel foghatóvá vált a feszültségtől. A harminc férfi, akik néhány perccel korábban még a favágásról és a karácsonyi előkészületekről beszélgettek a konyha melegében, most egyetlen emberként álltak a hóban. Nem volt náluk fegyver, mert Matilde megtiltotta, hogy fegyvert viseljenek a tanya központi épületei körül, de a testtartásuk, a válluk feszülése és a tekintetük keménysége többet mondott bármilyen puskacsőnél.
Rogelio Salgado lassan végigsétált a két rendőr között, megigazította finom gyapjúkabátja gallérját, és leereszkedő mosollyal méregette az előtte álló piszkos, cserzett arcú munkásokat. Cipője fényes bőre azonnal elsüllyedt a latyakos hóban, amitől az arca egy pillanatra megrándult, de gyorsan visszanyerte magabiztos, fölényes kifejezését.
— Milyen megható fogadtatás — mondta Rogelio hangosan, hogy mindenki hallja. — Látom, a feleségem itt is megtalálta a módját, hogy szánalmat keltsen. Mindig is értett hozzá, hogyan játssza el a szegény, elhagyatott asszonyt, miközben mások pénzéből él.
A konyha ajtaja résnyire nyílt. Matilde kilépett a tornácra, kezét még mindig a kötényébe törölve. Az arca sápadt volt, de nem remegett. Amikor meglátta Rogeliót, a gyomra görcsbe rándult a régi, jól ismert félelemtől, attól a bénító érzéstől, amely hat éven át minden egyes nap kísérte. A férfi szavai ugyanazok voltak, mint régen: mérgezőek, pontosan arra célozva, hogy a nő kicsinek, értéktelennek és bűnösnek érezze magát.
— Nem éltem senki pénzéből, Rogelio — szólalt meg Matilde, és a hangja meglepően tisztán csengett a fagyos levegőben. — Dolgozom. Életemben először tisztességes munkát végzek, és megbecsülnek érte.
Rogelio felnevetett, egy éles, gúnyos hangon, amelyet Matilde álmából felriasztva is felismert volna.
— Dolgozol? Ugyan már, Matilde, nézz magadra! Alig férsz el az ajtóban. Ki fizetne neked azért, hogy megedd a készleteiket? A bírósági végrehajtó úr itt van, és nála vannak a papírok. A törvény szerint a feleségem vagy, és minden kereseted, minden vagyonod a házassági vagyonközösség része. Ráadásul a Pueblo Nuevo-i panzió tulajdonosa, don Eusebio feljelentést tett ellened, mert elloptál tőle két havi lakbért és egy ezüst gyertyatartót, mielőtt elszöktél.
Matilde szeme elkerekedett a döbbenettől.
— Ez hazugság! Kifizettem neki két hónapot előre! Ő dobott ki engem az utcára!
A bírósági végrehajtó, egy sovány, szemüveges férfi, aki láthatóan fázott és mielőbb túl akart lenni az ügyön, előrelépett, és meglengetett egy pecsétes iratot.
— Asszonyom, a dokumentumok hitelesek. Don Eusebio eskü alatt vallotta, hogy ön tartozással távozott, és eltulajdonított egy értéktárgyat. Továbbá férje, Rogelio Salgado úr benyújtotta a keresetet a házastársi tartásdíj és a közös vagyon kezelésének jogáról. Utasítást kaptam, hogy foglaljam le az ön által itt megkeresett összeget, és kísérjük vissza a városba, ahol a bíróság előtt felelhet a vádakra.
Tiburcio Reyes egyetlen lépést tett előre. A hatalmas férfi árnyéka rávetült a végrehajtóra és a két rendőrre is. A rendőrök ösztönösen a pisztolytáskájukhoz nyúltak, de amikor végignéztek a mögötte álló huszonkilenc férfin, megtorpantak. Ez a harminc ember nem egy szedett-vedett csürhe volt, ahogy Rogelio hitte. Ezek olyan férfiak voltak, akik évek óta a hegyekben éltek, fát vágtak, vadlovakat törtek be, és túlélték a legkeményebb teleket. És most mindannyian ugyanazzal a hideg elszántsággal néztek a betolakodókra.
— Én exrural vagyok, fiúk — mondta Tiburcio halkan, szinte barátságosan, miközben a tekintete a két fiatalabb rendőrre szegeződött. — Tizenöt évig szolgáltam a törvényt ezekben a hegyekben. Ismerem a pecséteket, és ismerem a lefizetett bírákat is. Ez a papír annyit sem ér, mint a száraz fenyőtű.
— Vigyázzon a szájára, ember! — csattant fel az egyik rendőr, bár a hangja megbicsaklott. — Ez hivatalos eljárás!
Ekkor lépett elő Santiago Ordóñez. Eddig az istálló sarkánál állt, figyelve az eseményeket, de most lassú, megfontolt léptekkel a tornác elé sétált. Nem emelte fel a hangját, nem fenyegetőzött, mégis minden szempár rá szegeződött. Santiago a hegyek embere volt, a szava törvénynek számított a környéken, és a tartása olyan nyugalmat árasztott, amely azonnal megtörte Rogelio magabiztosságát.
— Jó napot, uraim — mondta Santiago udvariasan, de jéghidegen. — Én vagyok Santiago Ordóñez, a Los Cedros tulajdonosa. Magánterületen állnak.
Rogelio gyorsan elmosolyodott, és kezet nyújtott, mintha régi ismerősök lennének.
— Ordóñez úr! Örülök, hogy végre találkozunk. Rogelio Salgado vagyok. Sajnálom, hogy a feleségem kellemetlenséget okozott önnek. Biztos vagyok benne, hogy hazudott a múltjáról, ahogy mindig is tette. Csak szeretném hazavinni őt, és rendezni az anyagiakat, amelyeket ön tartozik neki a munkájáért.
Santiago nem fogadta el a kinyújtott kezet. Csak lenézett rá, majd Rogelio szemébe nézett.
— Nem tartozom neki semmivel, Salgado úr. Matilde Salgado ugyanis nem alkalmazottja a tanyának.
Rogelio pislogott egyet, a mosolya lehervadt.
— Tessék? De hiszen ő a szakácsnő. A faluban mindenki tudja, hogy felvette őt.
— Valóban itt főz — válaszolta Santiago nyugodtan. — De nem kap fizetést. Én nem alkalmaztam őt pénzért. Csak szállást és ételt adtam neki cserébe azért, hogy segít a konyhán. Így nincs lefoglalható bére, nincs vagyona, és nincs egyetlen peso sem, amit a végrehajtó úr elvihetne.






