Fél óra alatt összekészítettem két bőröndöt. A lányok rajzait, a kedvenc plüssállataikat, és mindazt, ami valódi értéket képviselt az életünkben. A drága ruhákat, a márkás táskákat, amiket Maxim vett nekem, hogy „mutatósabb legyen a karján”, mind ott hagytam a szekrényben. Nem kellettek. Nem az én áraim voltak.
Amikor a táskákkal a kezünkben a bejárati ajtó felé indultunk, Maxim hirtelen kilépett a dolgozószobájából. A telefon a füléhez volt szorítva, az arcán az a szokásos, leereszkedő mosoly ült.
Megállt. A szemei a kezünkben lévő bőröndökre vándoroltak.
A telefonba mondott egy gyors „Mindjárt hívlak”-ot, és leejtette a készüléket a kezéből.
– Hova a fenébe készültek? – kérdezte, és a hangja hirtelen éles, fenyegető lett. – Mi ez a komédia?
Megálltam a lányok előtt, és egyenesen a szemébe néztem. Az elmúlt tíz évben sosem mertem így nézni rá. Mindig lefelé néztem, vagy oldalra fordítottam a fejem, hogy elkerüljem a konfrontációt. Most viszont a tekintetem olyan volt, mint egy tükör, amelyben nem egy urat látott, hanem egy embert, aki lebukott.
– Elmegyünk, Maxim – mondtam nyugodtan.
– Nem mentekenhova! – lépett felénk, és a kezével a bőrönd felé nyúlt. – Tedd le azt a táskát, Polina! Elment az eszed? Mit képzelsz, ki vagy te, hogy csak úgy elindulj a gyerekeim…
– A gyerekeim? – vágtam a szavába, és a hangom nem volt hangos, de olyan súlya volt, hogy Maxim keze megállt a levegőben. – Eddig teher volt neked a létezésük is. De ne aggódj, Maxim. Nem kell többé velünk bajlódnod.
– Te… te megfenyegetsz engem? – Az arca vörösödni kezdett, a méltósága darabokra hullott a döbbenettől. – Ha most kilépsz ezen az ajtón, felejtsd el a pénzt, felejtsd el a lakást, felejtsd el mindent! Egy vasat sem kapsz tőlem! Nélkülem egy senki vagy!
Mosolyogtam. Egyetlen apró, hideg mosoly futott át az arcomon.
– Ebben igazad van, Maxim – mondtam, és a kilincsre tettem a kezem. – Nélküled valóban senki lennék. De szerencsére ma délután már nem kell nélküled élnem. Hanem nélküled.
– Miről beszélsz?! – üvöltötte, és megpróbált elkapni, de Uljana ösztönösen elém lépett, és a testével védett engem. A kislányom szemeiben nem volt félelem; csak az a düh, amit tőlem örökölt.
– Kérdezd meg a bank elnökét – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót. – Vagy kérdezd meg a rendőrséget, akik valószínűleg már úton vannak a irodád felé. Borisz ügyvéd ugyanis nagyon alapos munkát végzett.
Mielőtt Maxim bármit mondhatott volna, vagy felfoghatta volna a szavaim valódi jelentését, kiléptem a folyosóra, magam mögött húzva a lányokat és a bőröndöket.
A lift ajtaja kinyílt előttünk.
Ahogy beszéltünk, a távolból, az utca felől hirtelen megláttam apám autóját, amint a bejárat előtt megállt. Az apám kiszállt, kinyitotta a csomagtartót, és várt ránk.
Nem néztem vissza. Nem érdekelt, hogy Maxim ott áll-e még a nyitott ajtóban, remegő kézzel, a zuhanó birodalmának a romjai között.
Beültünk az autóba. Az ajtók becsukódtak.
– Hová megyünk, mama? – kérdezte Szonya, miközben a kezemet szorította.
– Haza, kincsem – mondtam, és rákapcsoltam a biztonsági övet, míg az apám lágyan rámosolygott a visszapillantó tükörből. – Haza, oda, ahol a szeretet nem áru, és ahol a jövőnket mi magunk írjuk.
És miközben az autó elindult a forgalmas utcán, éreztem, hogy a tíz éve tartó tél végre véget ért. A tavasz megérkezett – és ezúttal én hoztam a meleget.






