Hamarabb lépett, mint gondoltam. Nemcsak el akart zavarni; ki akart fosztani. Ki akart dobni minket a saját otthonunkból úgy, hogy a lányaimmal együtt a hajléktalanság szélére kerüljünk, miközben ő a szeretőjével ünnepel.
A telefon felvillant a kezemben. Újabb üzenet érkezett Lisától: „Megvan a kulcs a fiókban? Ne hagyj semmit a nevén.”
Visszahelyeztem a telefont oda, ahonnan elvettem. A mozdulatom pontos volt, mint egy gépezeté.
Akkor éjjel nem aludtam egy percet sem. Ültem a nappali sötétjében, a kanápon, és a gondolataimat úgy rendeztem el, mint egy sakktáblán a bábukat. Maxim azt hitte, én vagyok a bábú, akit oda tol, ahová akar. De elfelejtette, hogy a táblán a királynő mozog a legszabadabban – csak eddig hűségesen hagyta, hogy ketrecbe zárják.
Hajnal ötkor csendesen kinyitottam a gardróbot. Előkerestem egy sötétkék nadrágkosztümöt, amit még az egyetem elején vettem, mielőtt Maxim kiszárította volna az önbizalmamat. Kicsit szűk volt a vállamnál, de amikor magamra öltöttem, éreztem, hogy a régi énem visszatér belé.
A szüleim régóta mondták. „Polina, ha bármikor szükség van ránk, csak egy hívás.”
Eddig sosem hívtam őket így. Mindig csak apróságokkal zaklattam őket, mert féltem, hogy Maxim megharagszik, ha kiderül, hogy nem vagyok tökéletes feleség. De most nem apróságokról volt szó. A gyermekeim jövőjéről, a méltóságomról és arról a tíz évről szól, amit egy olyan embernek adtam el, aki egyetlen pillanatig sem tisztelt.
Hajnali hatkor kiléptem a lakásból. A hálószoba ajarka zárva volt; Maxim mélyen aludt a fárasztó gála és a szeretőjével váltott üzenetek után.
A telefonomat szorongatva hívtam fel az apámat. A második csörgésre felvette.
– Apa – mondtam, és a hangom nem reszketett. – Szükségem van rád. És az ügyvéd barátodra, Boriszra.
Az apám nem kérdezett semmit. Nem mondta, hogy „megmondtam”. Nem kérdezte, hogy miért hívok ilyen korán. Csak annyit mondott: – Fél óra múlva ott vagyunk a kávézóban a sarkon. Vártunk rád, Polina. Még akkor is, amikor te magad sem hitted, hogy eljössz.
A kávézó sarka még üres volt, amikor megérkeztem. A kora reggeli köd ráült a városa épületeire, és az utcai lámpák sárga fényei lassan kialudtak a hajnalban. Apám egy sötét kabátban ült az ablak melletti asztalnál, mellette pedig Borisz, egy idősödő, de rendkívül éles eszű ügyvéd, akinek a neve húsz évvel ezelőtt még rettegésben tartotta a város összes nagytőkését.
Amikor leültem az asztalhoz, apám egy csésze forró, fekete kávét tolt elém.
– Mesélj, kislányom – mondta apám, és a szemeiben nem sajnálat volt, hanem az a büszkeség, amit régen, a diplomaosztómon láttam utoljára.
Egy órán keresztül beszéltem. Elmondtam mindent: a gálát, a szeretőt, a kanapét, a reggeli üzeneteket, és azt a gyanúmat, hogy a lakásunk tulajdonjogát Maxim jogtalanul próbálja átjátszani. Borisz ügyvéd közben jegyzetelt, a vastag szemüvege mögül időnként ránk emelve a tekintetét, a szája sarkában pedig egy apró, elégedett mosoly bujkált.
– Szóval a kis herceg azt hiszi, hogy egyedül játszik – mondta Borisz, amikor befejeztem. – Nagyon el van tévedve. Tudjátok, barátaim, a hamisított aláírások és a vagyon eltitkolása a banki szektorban nemcsak polgári peres ügy. Ha bizonyítjuk, hogy a cég pénzéből finanszírozta a szeretőjét, miközben a családi vagyont kimentette… hát, mondjuk úgy, hogy Maxim úr karrierje a bankban holnap reggelre véget ér.
– Nem holnap reggel, Borisz – mondtam, és a kávéscsészémet letettem az asztalra. – Ma. A bank elnöke ott volt a gálán. Ismerem a feleségét is. És ma délután van a bank igazgatósági ülése.
Borisz elnevette magát. Egy mély, öblös nevetés volt ez, ami áthatol a kávézó csendjén. – Azt hiszem, Polina, alulértékeltünk téged. Te nemcsak felébredtél, hanem kész vagy háborút indítani.
– Ő kezdte – mondtam halkan. – Én csak lezárom.
Délben tértem vissza a lakásba. Maxim még otthon volt; a home office napját tartotta, és a dolgozószobájában telefonált valakinek, valószínűleg a közjegyzőnek. Az ajtó nyitva volt egy apró résnyire. A hangja magabiztosan, szinte gúnyosan csengett.
– Igen, Lisa, minden rendben. A feleségem tegnap este óta meg sem mert szólalni. Teljesen a hatásom alatt áll. Aláírja, amit kell, aztán kikerül onnan a gyerekekkel együtt.
Megálltam a folyosón. Nem éreztem dühöt. Csak egy fura, hideg tisztánlátást.
Besétáltam a lányok szobájába. Uljana és Szonya az ágyon ültek, épp a reggeli mesekönyvüket nézegették. Amikor megláttak, Uljana azonnal felugrott, és a nyakamba vetette magát.
– Anya! Azt hittük, elmentél!
– Nem mentem el, kincsem – mondtam, és szorosan magamhoz öleltem mindkettejüket. – De most figyeljetek rám nagyon jól. Összecsomagolunk néhány ruhát. Csak a legfontosabbakat. El kell mennünk nagypamáékhoz egy pár napra, jó?
Szonya a fejét rázta, a szemeiben aggodalom csillant. – Apa engedni fogja?
– Apa most nagyon elfoglalt a munkájával – mondtam, és a hangom olyan szilárd volt, hogy a lányok ösztönösen megnyugodtak. – Nem fogja észrevenni, amíg el nem megyünk. Bízzatok bennem.






