Aztán a keze átsiklott a vállán. A tenyere mélyen a hátának simulva állapodott meg. Olyan könnyedséggel dőlt hozzá, mint valaki, aki ezt már sokszor tette azelőtt.
Eltűntek a táncparkettről.
Kevesebb mint egy percet vártam, mielőtt felálltam.
A ruhatár közelében egy sötét fülke nyílt meg egy díszfal mögött. A hangjuk hamarabb elért hozzám, mint hogy megláttam volna őket.
– Három éve várok – suttogta a nő. – Fáradt vagyok a bujkálástól.
– Lisa, ne ma este – mondta Maxim. – A feleségem itt van.
– Akkor jöjj el velem.
– Nem tudom. Még nem.
A testem kihűlt, de az elmém furcsán tisztává vált.
Három év.
Miközben én a bevásárlási nyugtákat számoltam, felneveltem a lányait, kivasaltam az ingeit, megfőztem az ételeit, és bocsánatot kértem, amiért helyet foglaltam, ő egy másik nőnek ígért jövőt.
Visszatértem a bálterembe anélkül, hogy számon kértem volna őket. Felvettem a kabátomat, kimentem, és egyedül mentem haza.
Maxim éjfél után érkezett meg. A lányok aludtak. Az előszobában álltam, amikor a kulcsa megfordult.
– Miért mentél el? – követelte. – Ki adta rá engedélyt?
– Láttam Lisával.
Egy pillanatra félelem futott át az arcán.
Aztán megvetés váltotta fel.
– Követtél?
– Eleget hallottam.
Levette a kabátját, és átdobta egy széken. „Jó. Őszinteséget akarsz? Azért néztem máshova, mert veled élni olyan, mint egy árnyékkal élni. Azt teszed, amit mondanak, aztán mindenkit megbüntetsz azzal a sebzett kifejezéssel.”
– Féltem attól, hogy bármi mást tegyek.
Elnevette magát.
– Hülyének nevezed magad most? Én kényszerítettelek arra, hogy feladd minden gondolatod, ami valaha volt?
A szavak keményebben csapódtak be, mint a kiabálás.
Aztán kimondta azt a mondatot, amit nyilván évek óta gyakorolt.
– Vége a házasságunknak. Viheted máshová a főzésed. Vagy maradj itt házvezetőnőként. Legalább akkor még hasznos leszel.
– Elfelejtetted a lányainkat.
A szája irritációval rándult össze. „Ideiglenesen maradhatsz. Nincs időm velük törődni.”
Belegyalogolt a hálószobába, visszatért egy párnával, és a nappali kanapéjára hajította.
– Ma éjszaka ott alszol – mondta. – Tekintsd büntetésnek.
A párnára néztem, majd arra a férfira, aki azt hitte, övé a lakás, a pénz, a gyerekek és az utolsó szó.
Tíz év óta először nem engedtem le a szemem.
És az egész szoba megváltozott.

A kanapé kemény fapárnája a hátamnak feszült, de a testemben szétáradó feszültség elnyomta a fizikai kényelmetlenséget. Maxim még ott állt a nappali közepén, a szemében azzal a gőgös, elégedett szikrával, ami a saját tévedhetetlenségébe vetett hitből táplálkozik. Azt hitte, a lecke, amit adott, végleges. Azt hitte, a fenyegetései elég vastag falat emelnek ahhoz, hogy soha többé ne merészkedjek ki a számára kijelölt, láthatatlan karámból.

– Reggelre gondold át a dolgot – mondta, miközben a kezével elutasító mozdulatot tett, mintha egy zavaró rovart hessegetne el. – Ha értelmes maradsz, megegyezünk a részletekben. Ha nem, neked lesz rosszabb.

A hálószoba ajtaja mögött elnémult a zárcsattanás.

A lakásban csend lett. Csak a hűtőszekrény alig hallható zúgása szűrődött be a konyhából, meg a lányaim szobájából kiszűrődő, ritmikus, egyenletes légzés. Uljana és Szonya ott aludtak a fűrdőszoba melletti kis szobában, mit sem sejtve arról, hogy a világuk, amit eddig olyan biztonságosnak hittek, egyetlen óra alatt darabjaira hullott.

Felültem a kanapén. A fekete ruha, ami néhány órával ezelőtt még a büszkeségemet hivatott szolgálni – mielőtt Maxim porig alázta volna –, most túl szorosnak és fojtogatónak tűnt. Megigazítottam a rajtam lévő anyagot, lehámoztam a lábamról a magassarkú cipőt, és csupasz lábbal, hangtalanul átléptem a nappali parkettáján.

Nem sírtam. A könnyeim, úgy látszik, elfogytak. Valahol az elmúlt tíz év alatt, a letiltott kártyák, a hallgatásra kényszerített vacsorák és a folyamatos megfelelési kényszer közepette mind elpárologtak. Helyettük valami más nőtt a helyükön. Egy hideg, tiszta, acélos bizonyosság.

Bementem a konyhába. A pulton ott feküdt Maxim kulcscsomója, a pénztárcája és a telefonja, amit szokás szerint lazán odadobott, mert meg volt győződve arról, hogy ebben a házban senki sem merne hozzáérni a dolgaihoz.

Megálltam a pult mellett. A kezem egy pillanatra sem remegett.

Felemeltem a telefonját. A képernyője sötét volt, de tudtam a kódot – a cégének az alapítási évét, amit ezerszer hallottam unalomig ismételni a banki vacsorákon. Beütöttem a számokat. A kijelző kigyulladt.

Nem kellett sokáig keresgélnem. Maxim sosem volt óvatos, mert a saját arroganciája elvakította. A híváslisták és az üzenetek között azonnal megláttam egy névtelenségbe rejtett nevet: Lisa. És alatta a legfrissebb üzenetet, amit alig egy órával ezelőtt küldött: „Holnap reggel elintézem a lakásügyet a közjegyzőnél. Mondd meg neki, hogy takarodjon, vagy rendőrséget hívunk.”

A közjegyző. A lakásügy.

A lakás, amelyben álltunk, hivatalosan Maxim nevén volt, de a hitelt – és ezt csak én tudtam pontosan, mert én őriztem az iratokat a nagymamám régi dobozában – még a házasságunk előtt, az én szüleim által adott előszerződéssel és az én nevemre szóló lakástakarék-megtakarítással indítottuk el. Maxim a papírokon szereplő aláírásomat meghamisította vagy valamilyen jogi kiskapuval átíratta a saját nevére a válás előkészítésének fázisában, miközben én azt hittem, a banki papírokat írom alá.