A gumiabroncsok megcsúsztak egy pillanatra. A hátulja lejjebb csúszott.

– Marina! – mondta Gromov, és most először bizonytalanság zendült a hangjában.

– Csendet, Eduard Boriszovics – mondta Marina, és a hangja olyan volt, mint a beton. – Most nem kell a segítség.

Egyetlen határozott kormánymozdulat, egy finom gázfrissesség, és a differenciálzár megragadta a talajt. A Mercedes átcsúszott a veszélyes zónán, túl volt a Kamazon, és ráállt a hágó felső, szilárdabb szakaszára.

A feszültség, ami az utastérben uralkodott, lassan enyhülni kezdett, de Marina nem lazított. Tudta, hogy a legnehezedik rész most jön: a lefelé vezető szerpentin, ahol a sár és a víz miatt a fékek a legkevésbé sem hatásosak.

Pontosan egy óra negyvenöt perc telt el azóta, hogy elhagyták a Premiumtrans irodáját.

A krasznodari kormányzati negyed modern, üveghomlokzatú épülete előtt a fekete Mercedes simán leparkolt a főbejáratnál. A zuhogó eső még mindig esett, de a vihar dühöngése itt már alig számított.

Marina leállította a motort. A csend hirtelen telepedett a kocsira.

Gromov hátul mély levegőt vett, megigazította a nyakkendőjét, kinyitotta az ajtaját, és kiszállt. Az épület üvegajtajai azonnal kinyíltak, és két öltönyös asszisztens meg egy helyi regionális igazgató rohant ki elé esernyőkkel.

– Eduard Boriszovics! – kiáltott a helyi igazgató, miközben a kezét nyújtotta. – Aggódtunk! Azt hittük, a hágó lezárása miatt elszalasztjuk a tárgyalást a Moszkvai Befektetői Csoporttal! A vonatok nem járnak, a repülőgépek nem szállnak fel! Hogy a csudába jutott át ide ilyen gyorsan?!

Gromov nem fogadta el rögtön a kezet. Visszanézett a járműre, majd lassan kinyitotta a vezető oldali ajtót.

Marina csendesen ült a volán mögött. A kezei a kormányon pihentek, az arca fáradt volt, de teljesen kifejezéstelen. Nem volt rajta az a diadalittas mosoly, amit egy profi sofőr mutatott volna. Csak az a mély, csendes fegyelem, amit huszonegy év katonai szolgálat hagyott hátra benne.

– Hölgyeim és uraim – mondta Gromov hangosan, hogy a térben álló összes tisztviselő hallja. – Bemutatom önöknek Marina Vladimirovna Szokolovát. A Premiumtrans cég… legújabb, legmegbízhatóbb fősofőrjét.

A helyi igazgató és az asszisztensek döbbenten néztek a kék munkaruhás, ötvenkét éves nőre. Azt hitték, valami vicc, vagy egy különleges protokolláris meglepetés. De Gromov arca halálosan komoly volt.

Gromov lehajolt a nyitott ablakhoz, és egy vastag, borítékot csúsztatott be a műszerfalra. A boríték szélén átsejlett a bankjegyek kötegeinek vastagsága.

– Ez a megállapodásunk szerinti összeg, Marina Vladimirovna – mondta Gromov alacsony hangon, miközben a szeme mélyen az övébe fúródott. – SzázEzer rubel a fizetésén felül. Plusz… egy korlátlan idejű szerződés a Premiumtrans elit kísérő flottájának a vezetésére, ha úgy kívánja. Nem takarítóként. Sofőrként.

Marina ránézett a borítékra. Aztán felnézett Gromovra.

– Köszönöm, Eduard Boriszovics – mondta halkan. – De a pénzt tartsa meg a cégének. A fizetésem mellé csak azt kérem, amit az igazgató úr eddig is elmulasztott megadni.

Gromov szemöldöke felszökött.
– Mégpedig?

– Tiszteletet – mondta Marina, majd elfordította a gyújtáskulcsot, és a motor mély morajlással újraindulni készült. – És most, ha megbocsát, Eduard Boriszovics, vissza kell mennem Moszkvába. A fiam lakásában ugyanis hagytam egy bőröndöt, amit el kell hoznom. És ezúttal… a saját feltételeim szerint fogom elhozni.

Azzal Marina sebességbe tette a járművet, a kerekek finoman megcsusszantak a nedves aszfalton, és a páncélozott Mercedes simán visszagurult a krasznodari forgalomba, maga mögött hagyva a megdöbbent hivatalnokokat, a milliárdos szerződést, és egy olyan világot, amely végre megértette, hogy a ruha sosem árulja el, ki ül a volán mögött.