– Nincs táskám, Marina Vladimirovna – mondta Gromov, és a kabátja gombját begombolta. – Csak maga, én, meg a krasznodari iroda. Lássuk, mire képes huszonegy év katonai múlt.
A Premiumtrans mélygarázsának neonfényei hideg, kékes árnyalatot vetettek a betonpadlóra. A sarokban álló, fekete, páncélozott Mercedes SUV – egy valódi erődítmény a kerekeken – fenyegetően terpeszkedett. A jármű két tonna feletti súlya miatt a felfüggesztése enyhén meg volt terhelve, a páncélozott üvegek pedig sötét, áttörhetetlen pajzsként védték a belsőt.
Marina kinyitotta a vezető oldali ajtót. A bőrülések illapja, a bonyolult műszerfal, a különféle digitális kijelzők és a navigációs képernyők villogó fényei azonnal körbeölelték.
Nem ijedt meg. Számára ez nem egy ismeretlen technológia volt; ez egyszerűen csak egy újabb gép, amelyet meg kellett ismerni és alá kellett vetni az akaratának.
Amikor beült, az ujjai azonnal ösztönösen jártak. Beállította az ülést – nem a kényelem, hanem a tökéletes pedálelérés és a kormányfogás szögének megfelelően. Bekapcsolta a fűtést a szélvédőre, kikapcsolta a felesleges elektronikus kipörgésgátló rendszereket, amelyek a katonai járműveken nem léteztek, és amelyek a jeges, sáros hegyi utakon csak becsapnák a sofőrt. A kézi váltó és a differenciálzár kapcsolói ott voltak a kezze ügyében.
Gromov hátul ült, a tágas, bőrborítású utastérben. Keresztbe font karral nézte a visszapillantó tükörből Marina tarkóját.
– Ismeri ezt a típust? – kérdezte, miközben a laptopját épp csak becsukta.
– Egy gép az gép, Eduard Boriszovics – felelte Marina, miközben a kulcsot elfordította a gyújtáskapcsolóban. A V8-as motor mély, fojtott morajlással életre kelt, és a kaszni finoman megremegett a kaszniban. – A különbség csak annyi, hogy a katonai teherautóknak nem volt ilyen puha a kárpitozása. Kapcsolja be a biztonsági övét. Mostantól rázós út következik.
A SUV lassan gurult ki a garázsból a zuhogó esőbe.
A városon kívüli autópálya még tiszta volt, de amint elérték az északi bekötőutat, a táj hirtelen megváltozott. Az aszfaltot elnyelte a sár, a szél pedig oldalról ütötte meg a járművet, mintha egy óriási kéz próbálná letéríteni az útról. A látótávolság alig ötven méter volt; a sűrű, tejszerű köd és a lezúduló esőfüggöny teljesen eltakarta a hegyek vonulatát.
Harminc perc múlva elérték az első emelkedőt, ahol a hágó kezdődött.
A sorompónál egy rendőrautó állt villogó kék fénnyel, és egy milicista tartotta fel a kezét. Marina leeresztette az ablakot. A hideg, nedves szél azonnal besodródott az utastérbe, magával hozva a fenyők és a sáros föld szagát.
– Tovább nem lehet menni! – kiabált a rendőr a kabátja gallérját felhúzva. – A harmadik kilométernél sárlavina van, a szalagkorlát leszakadt, és egy teherautó keresztbe fordult a szerpentinen! Forduljanak vissza!
Gromov hátulról előrehajolt, a feje az ülések között tűnt fel.
– Mondja meg neki, hogy nyissa meg az utat – mondta hidegen. – A Premiumtrans nevében utazunk.
– Nem érdekel, hogy ki a fene maga, elvtárs! – kiabált a rendőr. – Ha most felmennek, onnan nincs visszaút. A fék nem fog fogni a jégen!
Marina rákapcsolt a távolsági fényszóróra, a fényáradat áttörte a ködöt, és megvilágította a fekete, veszélyes emelkedőt.
– Köszönjük a figyelmeztetést, hadnagy – mondta Marina nyugodtan, de olyan határozott hangon, ami ellen nem lehetett fellebbezni. – De a feladatunk Krasznodarba szól.
Azzal felhúzta az ablakot, váltott, a gázpedálra lépett, és a kétszáz tonnás páncélozott monstrum simán, hirtelen rántás nélkül elindult felfelé a lezárt hegyi úton.
A rendőr még kiabált valamit a hátuk mögött, de a hangját hamar elnyelte a motor morgása és a zuhogó eső.
Az első tíz kilométer pokoli volt.
A hegyi út úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Az út szélén leszakadt fák ágai lógtak, a kanyarokban fekete jégréteg csillogott a kerekek alatt, és a sűrű köd miatt szinte vágni lehetett a levegőt. A GPS képernyője vörös vonalakkal jelezte a veszélyt, de Marina nem a képernyőt nézte. A szeme a szalagkorlát maradványait, a fák dőlésszögét és az útburkolat színét figyelte.
Húsz éve drivingolta a katonai ZIL-eket és Uralokat a csecsenföldi hágókon, ahol a szakadék mélysége nem ezer, hanem kétezer méter volt, és ahol az ellenséges tűz mellett a természet volt a legveszélyesebb ellenség. Egy Mercedes SUV ehhez képest gyerekjáték volt – egy rendkívül nehéz, de engedelmes játék.
A harmadik hajtűkanyar után meglátták a keresztbe fordult teherautót.
A hatalmas Kamaz kamion elállta az út felét, a hátulja pedig a mély szakadék felé lógott, a rakománya – zsákokba csomagolt építőanyag – pedig szétborult a jeges aszfalton. Mellette egy kis rendőrautó villogott, de embereket nem lehetett látni.
Marina nem fékezett hirtelen. Tudta, hogy ha hirtelen rálép a fékre a jégen, a kéttonnás jármű elveszíti a tapadását, és megpördül. Ehelyett visszaváltott sebességet, a motorféket használta, és a kormányt finoman, precízen balra fordította, pont a teherautó és a sziklafal közötti keskeny, sáros részen.
Gromov hátul megkapaszkodott a kapaszkodóban. A szemei kitágultak, de nem adott ki hangot. Nem sikoltozott, mint Artur tette volna. Csak nézte, ahogy a szakadék pereme – ahol a fák hirtelen véget értek, és csak a szürke, alul hömpölygő köd tátongott – alig harminc centiméterre halad el a jobb oldali ablak mellett.






