– Teherautókat, parancsnoki járműveket, ellátó szállítmányokat és orvosi konvojokat vezettem az Észak-Kaukázusi Katonai Körzetben. Hegyi utak. Jég. Köd. Sérült útvonalak.
Artur gyorsan rázta a fejét.
– Történeteket mesél, mert figyelmet akar.
Marina nem vette le a szemét Gromovról.
– B, C, D és E kategóriáim vannak. A dokumentumaim érvényesek.
Gromov tanulmányozta az arcát.
– Miért takarít irodákat?
– Ez nem tartozik az úthoz.
– Azhoz tartozik, hogy hiszek-e önnek.
Marina ujjai egyszer megszorultak a szemeteszsák körül.
– A fiamnak pénzre volt szüksége a háza építéséhez. Eladtam az enyém. Később úgy döntött, nem maradt hely számomra.
Artur kényelmetlenül érezte magát, de a megvetése gyorsan visszatért.
– Ez nem jótékonysági találkozó.
– Nem – mondta Marina. – Ez egy közlekedési probléma.
Gromov szája rándult egyet.
Artur közelebb lépett hozzá.
– Még ha mindez igaz is, nem cégsofőrként van beosztva. Ha valami történik, én vagyok a felelős.
– Maga már most felelős – mondta Marina. – Vészhelyzeti szerződést fogadott el vészhelyzeti terv nélkül.
Artur arca elsötétedett.
– Nem fog így beszélni velem.
– Akkor ne kérjen meg, hogy oldjam meg a problémáját.
Az ajtó felé fordult.
Gromov megállította.
– Ha két óra előtt Krasznodarba visz, száz rubellel a fizetése felett fizetek.
Marina visszanézett.
– És ha késünk?
– Gondoskodom róla, hogy soha többé ne dolgozzon volán mögött.
Artur erőltetett mosolyt adott, örömmel hallva a fenyegetést.
Gromov folytatta.
– Ha gondatlanságból megsemmisíti a járművet, éveket fog eltölteni a kifizetésével.
Marina az íróasztal mellé helyezte a szemeteszsákot.
– Ha vezetek, én irányítom a járművet.
Gromov szemöldöke felszökött.
– Feltételeket szab nekem?
– Igen.
Artur megint elnevette magát.
– Hallgassa meg. Tegnap még kávéfoltokat takarított. Ma azt hiszi, konvojt irányít.
Marina felé fordult.
– Tegnap kávéfoltokat takarítottam, mert az volt a munkám. Ez nem törölte el azt a munkát, amit előtte végeztem.
Artur állkapcsa elmozdult.
– Elég. Hagyja el az irodámat.
Marina a kék munkaruhája mellzsebébe nyúlt.
Előhúzott egy kopott zöld irattartót. A szélei elhalványultak, a sarkait a sokéves használat meglágyította.
A lakkozott asztalra tette.
A borító Gromov keze alatt kinyílt.
Belül egy fiatalabb fénykép volt Marináról egyenruhában. Mellette jármű-képesítések, szolgálati feljegyzések, hegyi műveleti tanúsítványok és a hivatalos pecsét igazolta a huszonegy éves katonai szolgálatot.
Artur egy pillanatra elfelejtett lélegezni.
Gromov elolvasta az első oldalt, majd a másodikat.
A megvetése nem tűnt el az arcáról.
Széttört, és valami hidegebbel formálódott újjá.
Felismerés.
Marina az nyitott dokumentum mellé tette az egyik durva kezét.
– Ha el akar érni Krasznodarba – mondta –, adja ide a kulcsokat.

Eduard Boriszovics Gromov mutatóujja lassan végighúzódott a katonai igazolvány kopott, sötétzöld borítóján, mintha egy értékes, ritka részvényt vizsgáyna a tőzsdén. A szemeiben a gúny utolsó szikrái is kihunytak, átadva a helyüket egy hideg, számító realizmusnak.

Egy egymilliárd rubeles állami infrastruktúra-szerződés lebegett a tétként Krasznodarban – egy olyan határidő, amely ha lejár, nemcsak a befektetései dőlnek romba, de a politikai kapcsolatai is végérvényesen megsemmisülnek. És most, ebben a feszült, fojtogató irodában, az egyetlen ember, akinek volt bátorsága és múltja ahhoz, hogy szembenézzen a gyilkos kaukázusi hágóval, nem egy profi, drágán megfizetett sofőr volt, hanem a cég ötvenkét éves takarítónője.

– Artur – szólalt meg Gromov anélkül, hogy levenné a szemét Marináról. A hangja halk volt, de olyan vágóéllel bírt, mint egy szike.

Artur Szergejevics, a Premiumtrans igazgatója továbbra is a torkához nyomta a zsebkendőt, az arca még mindig vöröslött a megaláztatástól és a kapkodó légzéstől.

– Igen, Eduard Boriszovics? – nyögte ki.

– Hozd ide a garázskulcsot. És a jármű műholdas navigációjának a mesterkódját.

Artur döbbenten pislogott.
– De… de Eduard Boriszovics! Komolyan gondolja? Ez egy katonai veterán, aki talán évtizedek óta nem ült teherautó volánja mögött sem, nemhogy egy modern, kéttonnás, páncélozott Mercedes Maybach SUV-ban, amelynek a műszerfala úgy néz ki, mint egy utasszállító repülőgép pilótafülkéje! Ha kicsússza a kocsit…

– Ha nem adod oda a kulcsot öt másodpercen belül, Artur, akkor nemcsak a sofőrködést fejezed be ennél a cégnél, hanem a takarítást is innen fogod elkezdeni a saját lakásodban, mivel a bíróság végrehajtója minden ingóságodat lefoglalja a kártérítés fejében – vágta közbe Gromov, és a tekintete olyan volt, mint egy acéltű.

Artur szája kinyílt, de hang már nem jött ki rajta. Remegő ujjakkal a zsebébe nyúlt, előhúzta a nehéz, bőrbe varrt kulcstartót, amelyen a Premiumtrans logója fityegett, és letette az asztalra.

Marina nem kapkodott. Nem rohant előre, mint akinek ajándékot adnak. Lassan, megfontolt mozdulattal felvette a kulcsokat, a zöld igazolványát visszahúzta a mellzsebébe, majd a szemeteszsákot – amelyet az imént még ő maga kötött be – finoman félretette a sarokba.

– Húsz perc múlva indulunk a mélygarázsból – mondta Marina, és a hangja határozott volt, ellentmondást nem tűrő parancs. – Eduard Boriszovics, ha hozni akar magával táskát, tegye be most. De semmi felesleges súly. A hágón minden kilogramm számít, amikor a jég megcsúszik a kerék alatt.

Gromov elmosolyodott. Nem egy barátságos mosoly volt ez; inkább egy olyan ragadozóé, aki rájött, hogy a préda, amit le akart nézni, épp most mentette meg az életét.