Edward arcáról teljesen eltűnt a szín.
– Milyen… milyen papírról beszél? Az a föld senkié! Az egy elhagyott mocsár!
– Nem mocsár, Whitmore – mondta Nathaniel, és kivette a zsebéből azt a bizonyos összehajtogatott iratot. – Ez a negyven hold annak az embernek a földje, akit az apja harminc év átveréssel elhallgattatott. Clara édesanyjáé volt. És most Clarának adja vissza azt a szabadságot, amit te egész életedben meg akartál tőle tagadni.
Edward a zsebébe nyúlt, az arcán megjelent a kétségbeesés és a düh keveréke.
– Ez semmis! Bíróságra viszem! Elvesszük az utolsó centig!
– Vigye – felelte Nathaniel hideg nyugalommal. – De addig is, ha még egyszer megpróbál a felesége – vagy a szomszédom – közelébe jönni anélkül, hogy a bíróság kimondaná a döntését… találkozni fog a Cross-család többi tagjával is. És higgye el, Edward, ők nem olyan türelmesek, mint én.
Edward gyilkos tekintettel nézett Clarara, majd Nathanielre. Tudta, hogy ebben a csatában most alulmaradt. A völgy ura, akinek a neve eddig mindent nyitott, most egy olyan falba ütközött, amit nem tudott átütni a pénzzel vagy a szavaival.
– Még találkozunk, Clara – sziszegte, majd sarkon fordult, bepattant a hintójába, és a lovak vad vágta közepette elviharzott Harland Creek irányába.
A csend visszatért a birtokra.
Clara mély levegőt vett. A feszültség, ami hónapok óta fojtogatta, lassan kiáradt a testéből. Megremegett a keze, de nem a gyengeségtől, hanem a megkönnyebbüléstől.
Nathaniel odalépett hozzá, és némán átnyújtotta a papírt.
– Elment – mondta a férfi halkan. – De nem adja fel egykönnyen. Tudom milyenek az ilyenek.
– Tudom én is – felelte Clara, miközben átvette a dokumentumot, és óvatosan összehajtotta. – De most már nem félek tőle.
Nathaniel a lányra nézett. A naplemente utolsó sugara aranyló fényt vetett a hóborította fenyvesekre. A távolban, a hegy lábánál, ott állt az a magányos kis kabin – a tető már kész volt, a falak szilárdan álltak, és bár a tél hideg volt, a belső meleg már nem a véletlenen múlt.
– A kabin készen áll, Clara – mondta Nathaniel lágyabb hangon. – De ha akarja… a gyermeke ezen a birtokon is megszülethet. Martha már előkészítette a szobát.
Clara rázta a fejét, de a száján halvány, őszinte mosoly futott át. Köszönte a felajánlást a tekintetével, de a válasza határozott volt.
– Nem, Nathaniel. Azt a házat én építettem. Oda kell visszatérnem. Mert az az enyém.
Nathaniel elmosolyodott – egy igazi, meleg mosollyal, amit a völgyben rég nem látott senki.
– Akkor holnap reggel hazakísérlek, szomszéd. Együtt.
És miközben a sötétség lassan ráborult a hegyekre, Clara Whitmore először érezte az életében, hogy nemcsak túlélő.
Végre szabad volt.






